A csibék kaparták az udvarunk
homokját,
napraforgók tövén a legyeket
kapdosták
és megfürödtek óriás tóban,
egy rozsdamart, kékmázú lavórban.

Ha most eszembe villansz, az árok
ködösén,
nagy szemed rám emeled, de már nem
tudom én,
hogy mit is kérsz ott a partszegélyen?
A város füstje megfúlt a szélben.

– Mit is süt ma egy asszony? A fákon
megmarad
bugyborékos, nyirkos szövődmény, a
telt zamat.
Harapjunk beléje, mint két bolond!
De szemedbe kiült a csönd, a gond.

Hol is volt ez az árok? Nem tudom.
Zöld, kaján
nap törte át ködünk, s mint napszámos
a kapán
elfogy, ha földre veri az éhség,
elfogyott a nap. Lompos sötétség

állt közénk és sós mákkal hintette
a partot,
s lassan mind elmerült, mit többiek
akartok.
Elmaradtál a zizzenő fűben.
Meleg nyom csak, hol melletted ültem.

Ha így látnál, csibékkel, szeretnél.
De miért
kellenél te? Szép nappal, jó reggel
álmokért
kiáltgat rám egy kócos hegedűs,
fütyülök csak, nem vagyok egyedül.