Magát zárt karokkal lebegteti lent,
és zöld mosollyal ölel át az este.
Bomlik a felhőkoszorú, mert kifent
a Hold remegő, megnyúlt, sápadt teste.

Imént a Város szállt könnyedén… Utcán
lomha lámpacsóva szikkadt, mint a vér.
Aztán a fák is szálltak, s ami lustán
még itt marad, hűlő mellkasomba fér.

*

Hogy kimentem a szép, forgó hajnalon,
várt ott a hídnál szomorú alkalom;

egy ismeretlen, lágy bóbitájú lány
sosem látott virággal ott állt csupán.

Híd alatt sötét volt, hulló holdfejen
verődött vissza a kékült hegyperem,

s a Város arcélén vöröslött a bűn,
s ő véle párban, mint két vessző az ű-n.

Mesterek ölében ült – látszott baján.
„Hát lovacskázni, mondd csak, jönnél alám?!”

„Inkább az ágyadban gyógyulnék előbb.”
Hídlábtól hídlábig vártuk az időt.

„Virágod lecsüggedt, gyógyulhatsz-e még?”
„Múlna a lázam, ha léphetnék feléd” –

mondta, és lampion volt a láz, vetett
bozót-szeméből leszelt virágfejet,

utána is kapott, úgy ért közelebb…
Hullott szirmából lett szemfedeled.