Mentünk utána csikorgó hóban.
Pihent vakablakú koporsóban,
és nem törődött velünk.
Csönd volt, beleborzadt a délután,
tántorogtunk gőzszárnyú ló után,
és csak a pap motyogott.
A sír szája messziről sötétlett,
s közeledve már fönt is sötét lett,
mikorra odaértünk.
A sárga halott is az.
Óriási nagy titok.
Kezében számtábla.
Rávésve számotok.
Fehér számjegyekkel
áll fekete oldalon
a féreg-dicsőség,
a féreg-alkalom.
Sárga halott leszek,
majd mindent kitanulok.
Kezemben számtábla.
Titkot írni tudok.
„Vigyázz, a pohár összetört, összetört!
A rum kifolyt, a drága rum!”
A csönd leszáll és nagyanyám
nézi mint folyik, folyik a drága rum.
Két napja csak, hogy anyu hozta, karcsú
üvegje félig volt tele.
A kredencen állt s a hátsó
mozsáron szikrázott a tekintete.
„Valaki meghal. Talán majd én leszek.
A rum kifolyt, a drága rum!” –
mondja nagyanyám. Azt hiszi
pohár jelzi, szép pohár, ha meghalunk.
Tartok csak föl, föl, egyedül.
Cipőm, a lábam már rég elázott.
Zápor és szél arcomba csap
millió fehér almavirágot.
Te únsz fönt, romokban heversz.
Múltad-e jövőm, ha rád találok?
Menj ősszel s heverj végig a vöröslő tájon,
találj egy hársra, ülj le az alatt,
majd merőn csak nézz túl a tátongó világon,
gyanakvó agyadból míg semmi sem marad.
Ómama-szekrény alvó tetejéről
addig viháncoltak ránk az almák,
míg vékony héjuk piros, mint a vértől,
s száll illat-lelkük sustorgó kályhán.
Öreg szekrényünk poros tetejéről
addig viháncoltak ránk az almák,
míg vékony héjuk piros kígyóival
kiraktuk sustorgó kályhánk lapját.
Eljöttél? Fehér, sok fehér magvat vetettél.
Már ki se látszik a tulipán fél szive.
Mint szemen zöld hályog, kendővé áll össze a gyász.
Tavasz helyett bemeszelődünk télire.
Mit félsz? Ég alján játszó villámok
csak piros madarak!
Kalitkádba fogd be őket, vándor.
Hátadon játsszanak!
Féllek
ha feldúlt szádból tör elő
kacajod óriás madara
Mankókkal jár a rokkant trafikos.
Koppan, kitüntetése cseng bele,
régi napsugár fakó rezével,
mint avarral ősz, a melle úgy tele.
Foltos katonazubbonya alól,
látom, harctér mászik ki a napra.
Nem írták fölé, hogy sír, csak trafik.
Kopog a hős. Két mankója tartja.
Várok rád ablakomban.
Fönn üresen gomolygó felhővárak.
Békaként terül el az udvar,
tompa sötétben a kábult szörnyek: házak.
Szétlapított békára
ahogy nem lépne rá a legszelesebb lány se,
kormos ablakom mögött, érzem,
nem bukkanhatsz föl most Mátyás oldalán te.
Még egy szörnytől szétfeszül
a szűk udvar! Ennyi is több a soknál!
Mindjárt zuhogni kezd! Nem simulhatsz
nagyvállú fiúdhoz, hallod, mint folyondár!
Több szörnynek nincs hely itt!
Kagyló zugában megbúvó gyöngynek se!
Te se törheted össze ezt a
ronda tükröt! Hordom a nappalt görnyedve.
Mint aki kőtetőt tart,
szobor, kínom néma, fájásom dühít:
nem araszol el innen e béka
udvar! Én és a ház lerombolódunk rá, tövig.
(Bartalis János emlékének)*
A hó csonttá fagyva
fehéren villogott az alkonyatra.
Favágót temettek.
Fenyők között, hegyek alatt,
istenem, de jók is voltatok,
hogy vérvörös fáklyát hordtatok,
ti reszkető embermadarak!
Fenséges és égbe néző
szeme volt.
A fáklyafényben
megeredt forrása
messze folyt.
Az emberek körbefogták.
A fenyők és az emberek.
A szél jajgatva fújta
a négy koporsószegletet.
S mert lábainál ő ad
majd fekhelyet,
a szálfenyő sírt és
reszketett.
A halott a ravatalon
fáklyák tüzében
zúzmarakéken
aludt a hegyisten ölében.
A völgyben árnyak
egyre szertemálltak,
szőtték a mentét
a vonulásnak.
Fejük fölött cinke helyett szakadozó
zászlóként az árva furulyaszó
meg-meglobbant a fenyők között.
Fájdalomba törülközött.
Tízéves koromban Alival, aki akkor barátom volt, egy
júliusi este teknőbe szálltunk, amikor eső esett
és sütött a Hold, és megáradt a Kakastó.
A teknőt szürkület után a kamrából loptuk, és azt hittem,
Velencében utazom, míg buzgott a víz, himbált
minket, befolyt az állott réseken, és imbolyogva
törtünk előre a tanyák felé.
A sínek alatt alagút volt. Sötét szájában megfújta Ali
az ócska trombitát – attól még jobban zuhogott
a tejszínű eső: arcunkhoz verte a partszegély
bársony bambuszait.
A Lelovits-ház besüppedt farral térdepelt, tetején a
holdszínű folyadék százfelé fröccsent. Mi az öreg
fák lehajtott koronáit figyeltük megilletődve,
amint leveleiken végigsiklik az éjszaka fénye,
s indáik közt apró majmok guggolnak. Körülöttünk
hízó rétek túrták oldalukat a Kakastóba, krokodil-
fehér hasaalja volt a kukoricaföldnek.
Fáztam Ali mellett, aki rémülten szorongatta fakó réz-
trombitáját, és nem nézett a szemembe, mert félt.
Lúdbőrös lett a combom, és csípett a leömlő víz,
amit tejjé sűrít s alul ezüst, hideg ezüst masszává
gyúr a holdfény.
Csodaszép éjszakai kirándulás, hogy megváltozol! Majmos
fák és krokodilmeredés a földön. Mintha foguk
fennék ijedelmünkre. A teknő, amikor partra vontuk,
undok béka lett – és annyi kísértet jár-kel
körülöttünk, mint Huckleberryék Jimje körül.
Tankjukból áradt fullasztó meleg.
Mi lettél? Vérző, satnya bogár.
Utcánkban csönd figyel. Levél remeg.
Mintha a lápon katona kúszna tovább.
Belebotoltál… Felmetszett gyerek.
Körme közt árván teng a szirom.
Szétrobbant szíved ver hegynek eget.
Vaduló vad, bőgő és gyenge. Kínom iszom.
Az egész milícia a dombok közt lapult
lapos fejüknél kinőtt a kék karalábé
a pincék mélyéből vad penészszag áradt szét
vizes hajukra és szőrös mellükre zubogott
s a lankadt fán megfulladt a rejtőző őrszem
hónapokon át loholt a rekkenő halál
a hegycsúcsokon néha a tejfehér pamacs
a lompos eget sűrűn pepitázta
de a pompás kilátást nem látta senki
nem nyelte senki a fölforralt buja zamatokat
pedig éjjelente megszelídült a szorongás
a gyík szemén egy gyémánt
tört darabokra
és gyöngyözött a fű élén
sós
harmattal a holdfény
Még Varasdi doktor visz autóján.
Még a Csorba utcán vérzek.
Kátrányszagú vécén Évi fölhajtott
kombinéja előtt hajtok térdet.
De két fejjel nagyobb már, s mondja: válunk!
Ácsorog vágyón a kertbe nézve:
hortenziák mögött köd-arccal bujkálsz.
Hívsz, pedig még meg se születtél te.
(1944. szeptember 23-án)
Tábornok erre nem járt.
Piros lampasz
öt nappal később húzott át
a torkolattűzzel szegett éjben,
autón, félig alva.
Akkorra rezes fejük a dáliák
felemelték, csak úgy, mint egész nyáron át,
hajnaltól estig a napba.
A telitalálat kelyhe tárt
vasvirágszirmot nyitott
a tank toronyfalán.
A dögtemető fölött négy is állt megtorpanva,
de este ökörnyál vont köréjük uszályt,
mintha legombolyítva épp elúszna ott
a szilva hamva.
Mint két tüzet fogott part közt pókfonál
s egy csepp harmat rajta,
magába gömbölyödve pihent
Kelet s Nyugat között
Battonya falva.
Lőrinc nem tette tönkre idén a dinnyét.
Körül, a kukoricás partizán-rendje épen áll.
Hát elaludt a hűvösülő őszben,
a szabadság csücskével betakarva.
Guggolnak a réti kazlak,
szúrós szaguk torkodra száll.
Köhögtetne, de a réten
fogvacogtató éj kaszál.
Vágja a fullasztó rendet.
Villájuk döfik csillagok.
Madárijesztő zörgeti
a legutolsó ablakot.
Félve érkezik a hajnal.
Átmászik sötétség-falat.
De a bölény fellegektől
orra megnyúlik, s úgy marad.
Vernek száradt levelek
Sercegnek a cserepek
(Levelek cserepek)
Kristálytiszta rémület
Nyújtózna kémény-füled
Mögé egy árny üget
Lent mint puha zongorát
Lány az öle domborát –
Lesd billentyűsorát
Szikrázik a képzelet
Pányváján a lelkedet
Kútjába ejtheted
Ha földszintre ér erős
Hullámzó lányt félve költsz
Lemerülsz belenőlsz
Mélybe siklás erre kell
Fészek-ujja leemel
A rózsa hűse nyel
Tested renyhén ott marad
Ágyra vetették – kacat
Mint padra sár tapad
Szemed tükrös űre kő
Szád kinyílik véred bő
Pirosra dermedő
Fagyott bozót mellkason
Piros szakáll a havon
Barnul mered nagyon
Eb vonít – Zongoráján
Betelt ujj alszik hátán
Szobor áll a lábán
Bérházon át csend ugat
Kéj-halál tárd kapudat
Lebegtet a huzat
Egy részeg asszony beszélget
a szomszéd ablak ajka tárt
zöld békák úsznak a beszédből
s ablakából az ezüst
pókokkal telefőtt vad üst
kicsillog az asszonyon át
Göndörítem hajamat
a vörösset az aranyat
Mintha szívében égne az üst
száján kígyót vet ki a füst
Az utcában lakik hetvenkilenc szomszéd
ötvenezer asszonyból ötven
reggel hogy az erdőből jöttem
mind megnézte hajamat
a vörösset az aranyat
A részeg asszony beszélget
Hol ötszáz asszony ült meg tegnap
s a piacon hol ötezer
mind elpirult mint a szeder
és tapogatta kontyomat
mind az ötszáz s ötezer
És lila fülekkel ül az üst
pók fő benne színezüst
kicsillog az asszonyon át
Az utcában van harminc ház
és április vad csörgőt ráz
s már látom én hogy minden ablak
mögött vastag üstök vannak
füst füst füst színezüst
s az ablakokban asszonyok
ajánlkoznak áprilisnak
ötven ötszáz ötezer
Rozika szívét reggel
nem találta édesanyja.
Kirohant az útra rögtön.
Csak nem ott küllőzik-kerekezik
saját tulajdon húsából
az az egy darabka?!
Kirohant az útra eztán.
Kofák előtt habos szájjal megállott.
Fektetett nyolcast vet rá egyik.
Anyóka-hajába a másik
beletűz apró krumplivirágot.
A nyolcnapos szakáll vöröses lázban ég.
Beesett szememben de szép vagy Anna!
Örök szimbólumként virággal a nyomort
fölfűzöm én kerek, puha derekadra.
Úgy tűz majd rólad, mint bélyeg; ha kidöföd
hó-melled közül, mint tenger gyöngye lángol!
Bántanak? Hozzájuk, tudod te, mi közöd!
Kisujjad is isten szopogatja mától.
Derekadra a zöld Hold már fényét köti.
Mint aki a tükör titkos túloldalán
ágyát négylevelű lóherével tömi,
belőlünk az Élet így néz végig magán.
Kalapot hord ma Anna, illetlen csákót, eperszínt.
Akkor zsákcsuklyában lopakodtunk a dermedt éj után,
és szétlocsoltuk a tetveken s a nyűevett ruhán
az alvást utánzó hullák alól kilopott benzint.
Földöntött boltokon az ajtók, mint az elmenekült
angyalok szárnya. A lógás angyalságukba került.
Nyikorgó roncsszárnyat a szél nyávogva csapkod ki-be,
és nem volt amibe lemossa a vérét, semmije.
S nem volt szoknyája, amibe meztelenségét hordja,
keskenyülő arca elfogyott, mintha késsel szabnák,
elfogyott, mint éjfélre a születésnapi torta.
Tetűvirágos konttyal feküdne sírba, ha hagynák.
És nekem sem volt annyi eszem, hogy megfojtanám,
még mindig legelnivalót talált rétjén a szám.
Akkor nem voltak költők, csak mi lopództunk a szélben,
karunkon lopott kannában cipeltük a csórt löttyöt,
belocsoltuk vele az éjt, a hajnalt, néhány döglött
aknát is föltornyoztunk, hogy a tűzben észre térjen,
mert nekünk akkor (negyvennégyben) csak egy éj volt hátra.
Mondom, szétlocsoltuk a benzint a szétlőtt tanyára,
aztán hozta a gyújtóst kicsiny kezében az Anna,
félhalott örömmel lehelte nyár-szagát a szalma,
de nem lehetett ezt a nagy halált csak úgy élni át,
hogy a robbanás tűzpipacsában rongyunk csontig ég,
s boldog vigyorunk felöltve süttetjük húsunkat szét –
kihajtottuk hát az ólból legszebb ünőnk s bikánk.
Csókunk goromba kedve csapdosott, s vívtunk önfeledten
a benzinnel levizelt tanyán mi ketten.
Ó!… Mire a mámor megalvadt két nagy karikában
Anna szeme körül, a tenger sötét hullámaként
ismét nem láttam mást, csak a kagylóból kikelő lényt,
azt a jószagú lányt követte egyre sánta lábam.
Nekünk meg nem volt több bátorságunk a szálló éjen
az életből magunk kitakarítani serényen.
Lopott kéjünkkel rohantunk át a ház-temetőkön,
űzve a halált. – És ha célbavesz egy repülő fönn?
S szitává luggat félúton, befejezetlen csókkal?! –
Futunk s Anna arról beszél, hogy levágatja haját,
s arany búrában tartja hajastól tetvei raját.
– Csak egy okos tetűetető eljárást találj ki!
Szép békekorban mutogatjuk, mint mirtuszát a Tánti.
1.
Most két égitest: fél arcú éj, fél arcú nappal ragyog.
Ilyenkor dévaj lányokká válnak a banyák.
A zöld tó megkövült tajtékját hordják kemény mellükön
s mohó, termékeny holdfény öntözi a tanyát.
2.
Ilyenkor a szolga idő az árokban zokog.
Égszínkék szárnyával betakar az örökkévalóság.
Te nem egy szegény, sápadt lány vagy – és nem az enyém!
A temetőárokból kihullámzanak a rózsák.
„Ha csókollak, olyan vagy, mint a gyűrű.”
– Mint a gyűrű? Talán annyira fényes?
„Úgy hasonlítasz a végtelenséghez.”
– A végtelenséghez? Tán mint egy gyűrű?!
„Mint a gyűrű, mely önmagába hajlik,
s töprenghetsz rajta, hol indul? hova tart?”
– Hiszen kutathatnám végtelenségig!
„Addig majd karmos, víg szájam fogva tart.”
Mint részeg elefánt ha megtanult
játszani a könnyű bogárral
úgy állok én a verssel előtted
hadd hajtsam érte öledbe fejem
Jó reggelt!… Szád, a bíbor kalitka megrebben
– huss! – s rám hány bűvös kolibri száll!
Virágzó gyümölcsfa május reggel így ébred
kék, óceáni partjainál.
Ez a vers a vízé, a vízé,
a fáké, a földé, a csóké,
surran a rigóhúzta csónak,
nézünk róla szembe a méllyel.
Régi vers íze számban: majoránna… mosoly.
Kékvonalú hegyként távolból int és délceg
Gaál* karján lépsz elém Te: verset s halat hozol.
Szabadság! Piros árnyad a léckerítések
perzsaszőnyeggé mintázzák előttünk, s komoly
zászlaik csodálva emelik ránk az évek.
Tavaszi hajnal diadallal jön
sok alma rügye bomlott az éjjel
óriás fény leng madár csapong fönn
rőt ajkam villog bontott reménnyel
Mosdani hív a zöldszemű jókedv
hajnal ha fürdik lobban a pára
hajnali könnyű óriások járnak
s a Nappal vágtat versenyt a páva
Tavaszi hajnal lám mind idehoz
mosdani hív a zöldszemű tóba
tavaszi dallal rám int a gonosz
sánta a púpos rám int a fóka
Nyújtózom a csillagokkal kivert álmokon
A szalmabábok száraz szélben hajbókolnak
Olyan vidám és friss március van
Verset tépő szelek megsúrolnak
(1945. januári emlék)
Félig ágyú, félig foszló
vasból egy szörnyszülött rózsa
nőtt a ház előtt a hóra;
vegyült bent magyar s orosz szó.
Az akna kiütése most
piros parázs gyertyafényben
olyan volt a vaksötétben,
mint a falra kötözött hold.
Anna és én a lyukon át
leskelődtünk a szobába,
de nem láthattuk, hiába,
kit bántanak a katonák.
Csak elképzeltük anyánkat,
Ibolya nénin a rongyát,
s ágy fölött rejtik árnyak
az aranypapír Madonnát.
S rejtekükből át a havon
robog a zsákba bújt kislány,
s robog fiúja is, tisztán
látva a rémtettet nagyon.
Rántva ajtót, fogantyúra
egyszerre dermedeznek ők.
Nézik őket a bennlevők;
három kéz megáll a sóban.
Anyánk keze a tál fölött
a kására szórt borson áll.
Aztán gyorsan helyet talál
nekünk is két ruszki között.
A kása mellé kleba jár
s fél fej hagyma a kenyérhez.
Később, közös dunyhánkba’ már
Anna keze ér enyémhez.
Piros hold volt tegnap csak újra.
A horgas kémény nyakáról nézett,
ahogy lépkedtünk lassan és
barátnőm átkarolt. Ködök és fények
fölöttünk pásztákban lengve el
alkották a tömör misztikát,
mi lebegtünk éppen egy réten,
párálló, hófehér füzein át.
A bokrokból illat s a fákból is
kiáradt minden tartalom.
Könnyelműen lábunkhoz hullott,
sötétült a letört meggyfalomb.
1
Egy évet dobtál el, hogy őt szeresd!
Habra hajló júliust, a forrást.
A fák karában ölelkező lányok
elől szerelmet ő font rád.
2
A könnyű völgyek szerelme tied lett,
tied a körtefákon hintázó gyümölcs,
mákszirom lelkével rózsa is kellett,
merészség, hogy piros versed ölébe öntsd.
3
Alul a szél, a távlat nyújtott ujján.
Kigyúlt elméd, míg az ég ölébe vágyik,
feszít a szenvedély, ahogy egyre fújnád,
vérszomjú, aki betör téged! – az áll itt.
4
A szél lapul, a távlatok égők,
örvénylő ihletem egyszer még tiéd!
Erősebb, mint a fuldokló szellő,
menyegződ kertjében tátogó bibék!
A lángra érő halmokon imádna,
hálókon át ha lanka leng elébed,
míg karod közt a Hold leszáll a Napba,
ölelésünkből lenne, vers, az éked.
5
Királynőt, nimfát szeretni nem lehet.
Érett ajkú lány, imádlak.
Egyszerűség karján a lelked
zöld tavaszt áraszt.
Felépítettem mindent – a fekhelyed!
Nap zuhog, levegő áztat.
Vesd szalmádra, szóltam, s: védd, szeresd,
Annám imádjad.
Termékeny méhű kicsi parasztlány,
Mária, Mária, szelíd szerető.
Megjöttél, csöpp fiadat szorítva,
mögötted fenyő áll és égbe nő.
Kis parasztlány. Annának szeretlek.
Halovány hajnalú szeretőmet
látom jönni a deret hajító,
jeges tavú megfagyott mezőnek
közepéből, ha most a többiek
hívására jössz, és csodálkozol,
hogy százezer férfi eléd borul,
tömjént éget, daluk terád omol.
Mandulafánkon fehér korona.
Úgy áll, úgy száll, hogy a telihold
hintázik rajta ritka éjszaka,
és mezőnek vág a szive-holt.
Vinne kis tenyerébe gügyögve
mandulaágat, hótól cukrosat,
de ahogy mezőn ággal átalér,
markában csak csupasz váz rohad.
Csontváz, elsírta gyöngyeit. Elfolyt
csillagával hogy ékszerezze,
kit üveghasú kályhatűz becéz,
s ablakhoz lép, hogy kinevesse.
Ha, ahogy az öreg nénik mondják,
kaptáraikból kirepülve
most angyalok szánkáznak a tetőn,
mért sír valaki földre dülve?
És fönt az Úr, ha úr, mért nem segít?
Egyiküket vígasztalónak
ezüst ablakból mért nem veti le
hosszú szárnyú simogatónak?
Szikrás telihold süti a mezőt.
Mandulafánkat didergeti.
Julianna, nevednek éjjelén
dől a hó. Útját is elfedi.
Régi percnek új arcot adni jött.
Hajnal vizesen ragyogott hajában.
És szólt: ő van, Anna az almában:
óriás alma ingott a szám előtt.
És visszahulltak rám mind az évek.
Annán égett a nyári pompa habja.
Héj alól az almán átfehérlett
üveges kocsijából ő – csak halva.
„Jöjj, harapj bele, ha megkívántad!”
Szíved kivetett – a világba bújtam.
„Ajtód előtt találsz, ha kitártad” –
hallottam, s vadul az almáért nyúltam.
Anna, öled tárod az éjbe,
a hűs forrás titkát, hova
utánam szomját oltani tér be
az emberek mohó sora.
S míg az égen lobog a holdfény,
szemedben látom én a vágyat,
hogy gyereket szülj, fájj és lázadj,
s aludj el a halál kövén.
Mostan, ha nagyvágó lennék,
én olyan autót vennék,
hasa elől szemlesütve
az eső elmenekülne.
Kétfelé fésülve esne
virágra, fára, üregre,
kéményseprőre a tóban,
lelkész lányára ivóban,
gőzfürdő kövérjeire –
s nem esne csöppje se ide!
De pereg odún az ostrom,
fatetőn, nádon, szalmaroston
egérfog-szuronyok, dzsidák
pergő vize veri Dsidát,*
veri ölemben a könyvet,
hűti csontomban az enyvet.
Ágas-házas violamag,
kit a néném fölakasztgat
gerenda-kampóra érni,
ingamód se tud kitérni.
Töredező ágbog-magház
lucskosodik, esőn hintáz,
ázott szoknya suhogása,
akasztóján hideg rázza.
Nincs is itt már mit csinálni,
boglyamély szárazig ásni,
sáncot vetni rongyaimból,
azt álmodni, hogy tücsök szól.
A szigetekre mesét szövök,
más házat épít vagy kőhidat,
vagy elpipálgat, ha sok a ránc
szeme körül s a fák levelén.
A svájcisapka félrehúzva
fittyen, orra hegyén áll a hold,
csobban a víz, taraján fény csap,
éjjel egy lusta pók szőni kezd.
Hajnalkor szétfolyó köd van, így
még szebb a világ! A tejfeles
fák közt szövőszék surrog: rigók
szövik fénylő, új nappalodat.
A füvön alszom, vagy ponyva véd,
ha zuhog az esti zivatar
s a bogarak mind behajóznak
leheletemben melegedni.
Kék szememben hegy kúpja füstöl,
havasok és tengerszemek,
mezőm széljárt közepén támad
szoknyaörvényben a máglyatűz.
Eldobom a formát is, félre
a csöndes megszokással! Kecses
ívek antik üteme helyett
kitakart Föld, megölellek.
Egy sovány angyal int
a vastag kürtökön
mint tél a sülttökön
egy sovány angyal int
A Rongykirálylány áll
mázas bögre seprő
hátán mosóteknő
vasfazék fakanál
Kis lábán saru sincs
ujjai vidámak
szemei kitártak
rongyzsákja karmazsin
Fent hold idő világ
felhőraj kristálynyáj
rongyból varrt királylány
jég falán lyukat váj
Harangszó át azon
siklik az öléig
szoknyája fehérlik
beérem s elhagyom
Látom még égen ing
s fejjel le nagy hajjal
felcsavar az angyal
a nyomorra megint
1
A kutakban koncertet
száz tátott-torkú béka ad.
Észbontón látod magad,
míg fehéren teveled
vihog pár undok falevél.
A kóbor, sovány kuvasz
ha a városon átcammog,
halottad lesz már a hangod,
ne késs hát, gőggel húzass
lótnyelvű, morc harangokat.
2
A homlokod még
nem pattant hát széjjel.
A kalapács még
zuhog duzzadt érre.
Gondolatod
metszett tisztaságú,
állhatatos
és hullafehér bábu.
3
Látod te taknyos,
kint aranyat mos
a Nap keféje,
olyan pofája,
olyan a fénye,
mint még sohasem.
Ide jutottál,
mert elfutottál,
mert megijedtél.
Bolond gyerekem,
minek a kötél
fehér nyakadon?
Most még a Hold is sáros,
mikor az égre billeg.
A hajnalok az ősz
sátorába vittek.
Fröccsen zöldhabu tócsa,
a fák gyümölcse túlért.
Tűhegyű szél rázza
nyakamba a körtét.
Fonhatsz harang-alakú
levelekből (álmomban)
egész erdőt fölém
aranyból, lángokban,
ha arcod felhőfehér,
ha szemed árka sötét!
Ki volt, ki megkötözött,
s falat vert köréd?!
Le nem omló Jerikó,
ki zárta el kapuid?
Álarcoddá ki vésett
hideg lapiszlazulit?
Út sárarany tükrében
leslek, fák közé vesző.
Gyönggyel kiveri láb-
nyomod az eső.
1
Nagybátyáim már eszik vacsorájuk.
Zöld falakon dísznek rakott tányér
karimáján bókol lámpaárnyék:
por, homály alól csillan porcelán lyuk.
Milyen fojtott, szomorú a konyha!
Nappal, ha kikel a gyönge nap, futok
belőle! – Nem leszek fokhagyma-dallamok,
kredencen álló pállott fények foglya.
De este itt találkozunk mi. Leves
párolog, már tűrhető a konyhaszag,
abrosz rejti asztalon a foltokat.
Nagyanyám oszt, parancsol – Tuli beles.
Tuli, a ködbe süppedő időkből
(akkor volt kamasz) legendává nőtt fel;
csak csalt, lopott, élt morfiummal, nővel,
míg elege lett orfeumi nőkből.
Apját barátok közt addig temette,
míg egy reggel meg is halt. A ravatalt
persze elkerülte, s ami pénzt kicsalt
a könnyes rokonokból, kocsma nyelte.
És csinált még annyi csúfos galibát,
a család kizárta és fújt rá nagyon.
Most évek múltán a piszkos alkonyon
anyja nézi, nézi sápadva fiát.
Szótlanul nézi. Az sem tudna szólni.
Vénebb, mint anyján a sárga ráncok.
(Nők!… Műtétek! Morfiumcsapások!)
Reszkető kezéből hull lopott holmi.
A többi: merev arcát rejti árnyba;
lámpa ne üvöltse ki bosszúságuk,
de mint kutyák a farkas szabadságot,
érzik Tuliból, orrcimpájuk rángna!
Mit keres közöttük ez az alvilág?!
Betellő gyomruk megfekszi éjjel, és
várhatja egyiket reggel új vetés,
másikat a bolt, dühük már-már kivág:
betegek leszünk, ha ez így itt marad!
De csönd van, s a csönd fölött ül nagyanyám,
mint felhő, foszladozva. Csak homlokán
vibrál lámpánk gyenge fénye sápatag.
2
Két elátkozott fia a családnak,
ma együtt ülünk a nagybátyám meg én.
Nagyanyám szikkadó, lilás kézfején
a surranó percek mind szertemállnak.
Kerítésen túl, hol a nagy eperfa
egy fehér ággal a kék kútig benyúl,
otromba, félelmes hang lelkünkbe hull,
bagoly huhog, halálosan bever ma.
Csörtet a hold a nyögő fakoronán,
s én aláeresztem újra a szívem,
ahogy az erdő derébe merítem,
hol egyszer fát loptunk virradat-korán.
Tudom, egyik este a félhomályból
szívem is végre útra kel és leráz
minden konyhaport, le, mint a lámpaváz
reze az árnyat, ha kigyúlva táncol.
A tolvaj, ki a léceken túl megáll
(vállára esti fülledt fuvalmak nyomtak sebet,
fájót, meleget, puhát),
nadrágját egyre csapja, verdesi a szél,
ágak közül az udvarra mered,
figyel mozdulatlanul.
A cseresznyeszemek
néha kötődve összeérnek, ha a levelek alól
a fény a tolvaj fejéhez érve
ott nyirkosan, titkon lángra gyúl.
Aztán a léc-sor mintha dideregne,
lerázza magáról a kék-porú penészt,
a tolvaj setten, lopva ugrik át a
reccsenő lécek hegyezett fején
hűvös fénynyalábbal, ahogy sovány gerincén akadt,
rejtezik, lapul – neveti a Hold.
Tolvaj fut. Két nyurga lábán feszül a fáradt izom.
Este majd újra a fák között setten,
nyirkos fénye cseresznyeszemű fában rezzen,
s koccan az ujja ablakodon.
A szeppent ember vár ma kint
a kafka varga lót-fut
a lámpavasra már megint
felhúztak egy borjút
a szeppent ember vár ma kint
a kajla kalap billen
aranyeső fénye int
a jégfejű kilincsen
Elképzelem, hogy olyan vagy most
mint hívő, kinek orra elől
felrepült a szárnyasoltár
s a templom fala körbe, ledőlt.
Most újra a tóra küldlek én.
Felszereltelek szigonyokkal.
Ha megölted az első tündért,
már költő leszel iszonyodban.
Kalauz, a sín, nézd:
sebesen siklik Anna kapujáig!
Kismamák, a szárnyam
adjátok vissza Anna kapujáig.
Babák vezessetek
föld fölött arasszal, fényben tipegve.
Esték harangjai
rajzolódjatok most ki a szivemre.