Czétényi Vilmosnak és a Misztótfalusi Kis Miklós Népi Kollégiumnak

1

Magad gondjába burkolózva
a párás tájon átlebegsz,
a lámpa ring s ringatózva
a tóra tűz száz holdfejet:
arany körték és fonnyadók,
ha zúg a szél, mind elmerülnek,
tél űz derengve és „hahók”
szaporodnak-keserülnek.
A földbe túr a tél, a porba,
hol heversz – ő ideér.
A köd lehúz, a porba fojtva
minden szép mesét.
Hát itt dúlt a forradalmad, mondd?!
       Szűrt bor piros vért kívánt,
ereid vágva, hogy már kifolyt,
       így lett vörös a világ!
Magad gondjába burkolózva
       halódhatsz itt, heverő?
Ha les a dér, szádon bimbósodjon
       még a rőt erő.

2

Ó, valóra kéne váltani
vad, tűnő ígéretet,
kitárom karjaim, ha hív,
kezeimre nézzetek.
Mint régi misén a szent körül
vértesek – helóta nép,
álljunk mi itt hát –, fölöttünk ég,

alattunk szép szakadék.
Számodra, pajtás, mi az ígéret?
Szúrós kalmár vagy?
Pénz?… Több?… Új világ?
Vagy nő kell? Csak álom-virradás vagy?
Télben menetelnek a katonák,
és dombokon, hol háló hull a
vadra, kígyózik lassan már a füst,
mert alant a város tűnt a ködbe,
robbant a rom, s csak fénye volt ezüst.
De nézd, a beton hogy tör magasra,
hogy kényszerít! Hogy leigázzon majd…
A látóhatár szürkén, derengőn
titkolja még a kék szuronyos rajt.

3

És összecsapnak ott a peremen,
tanyáidon, élet, ingatag
lelkek remegve figyelik: távol
mint küzd egymással a két csapat.
Aztán újra csurog a kristálybor,
sarjad villódzva a fű.
Lusta kádárok emelnek várost
– szemük vidám és keserű.
Legyél pajtás az építők közt!
       Szeretők nagy éjjelein
boldogság jár át újra, nyár lesz
       megint.
Valóra te fogod váltani
       a vad, tűnő ígéretet!
A büszke új… a várt világ benned
       lebeg.
Világos, tiszta gyolcs ha lobban,
       világos már az énekem,
megérti századom majd, tudom,
       hiszem.

4

A porban ha nevetsz galádul,
elfogadnál cimborádul,
te rossz, te bolond, te vad leány!
– Ó, sárba húz már ez a tánc!
A város szenderül, s loppan
keserű ajkadon a csók,
már száz ősz hold virít a tóban,
arany körték és fonnyadók.
Tél, ölelsz, s menekülni
miért, miért is kéne már?
Hajam szőke zuhatagján
oly tiszta fénnyel ült a nyár.
Megtanultam én dalolni,
hűvös télben az értelem
mondja ki, hogy visszanézzél,
s előre szálljon énekem!
Kitárom kezem a télben,
nő a nyugalom, bizalom,
s kicsúfol szomorúság,
fakó lány, csúfol a dalom.