A tolvaj, ki a léceken túl megáll
(vállára esti fülledt fuvalmak nyomtak sebet,
fájót, meleget, puhát),
nadrágját egyre csapja, verdesi a szél,
ágak közül az udvarra mered,
figyel mozdulatlanul.
A cseresznyeszemek
néha kötődve összeérnek, ha a levelek alól
a fény a tolvaj fejéhez érve
ott nyirkosan, titkon lángra gyúl.

Aztán a léc-sor mintha dideregne,
lerázza magáról a kék-porú penészt,
a tolvaj setten, lopva ugrik át a
reccsenő lécek hegyezett fején
hűvös fénynyalábbal, ahogy sovány gerincén akadt,
rejtezik, lapul – neveti a Hold.

Tolvaj fut. Két nyurga lábán feszül a fáradt izom.
Este majd újra a fák között setten,
nyirkos fénye cseresznyeszemű fában rezzen,
s koccan az ujja ablakodon.