Vers holdkeltekor

(Tuli nagybátyám halálára)

Hát mire jó ez a lomha csend itt, ha
tekinteted lapul mélyén, s arcom kutatja
az oszló hulla lenn?!
Mi hozott lábam elé, az örvény, az ár?
De hova tűnsz te szomorú ködkép?! Szavamra várj,
várj véres bogyók közt!

Igyekeztem mindig tiszta ésszel mérni, mit adtál,
a zajt, a csendet is. Bátyám, miért is zavarnál,
mint a babonást? Jó
vágyva lépkedni nők után szőlős dombokon,
s meglopnunk a fanyar venyigét, míg jó rokon,
nyugton aluszol már.

Már egymásra hajlik remegőn millió
fűszál, kúszik az árnyék, duzzad a víz is,
terjeng a halszag.
Bandzsít a nappal: a vad hegy szánalmas
bús fej sisakját ölti fel szemben. Varangyok
édene lesz a táj.

Még néhány perc, s tömör rézből kikel a hold.
Cikkan majd sűrűn az oktalan hal aranyhasa
s egy lány fehér húsa
meg-megdidereg a hűvös suhanástól,
összeborzad a forróságtól –
öleli valaki.