Megűzött a vihar!
Megvert!
Szaporán kiabált a dombról le, le, le.
Villámlány szalagja lobogott,
csörgött duzzogó vízikürt,
a megázott szalma selyme alattunk kibomlott,
öt hófehér asszony rám vörös hajsátrat ontott,
míg lódult tócsák közt a vihar
sárgán settenkedett.
Lába nyomában füstölgő tajték szökken a fákra,
karma irigyen karmolna rajtunk
s tépne a bőrre piros formákat,
de öt asszony kék inge vakít,
ahogy lassú hullámban hajlik tíz kemény kebel,
öt blúzra csókol furcsa rózsát tíz bimbó.
– Hogy odanyúlnék a mézszínű nyakhoz,
vörös pihék hol ifjan kiülnek,
kócosodnak és vidáman görbülnek rám!
Szomorú eper a szám – ők nem veszik észre!?
Ömlik a víz,
lábukat körbe,
ujjaik közé,
bokájuk alá
– hűs víz, átlátszó, vadakat úsztató, kék és ezüst és – – –
tíz ujjam, forró, belémerj,
játssz és kacagj és hancúrozz!
Liheg a rozs a víz alatt,
nem látott ilyen meztelen lábakat!
Tíz ujjam elsőre rásimulj,
fuss rajta, cirógasd, amíg csak fölkiált:
Itt van közöttünk
az egyetlen-
egy fiú!
Karmos a kék szeme!
De jó, hogy megláttuk,
hogy szemét ránk verte,
fogjuk le két karját,
csókjait szétosztjuk,
öleljük fehéren!
Hull a víz, a vízben állnak, tócsákban ujjaik,
rózsaszín lábfejük haboskék tükörben.
De kürtös erdőn vízbe gázló éjszaka ver agancsával,
ágak közt tipor, káprázzak, eldőljek,
szelek, rohamok, a pokol fú dudát,
gyümölcsöt gyaláz földrázó erő,
s iramodnak a dombok közt széjjel
görbe, érett ágak közt a rojtos felhők,
táncuk indul,
lassú, döngnek,
a föld besüpped,
fejük pattan,
lassan, lassan
itt keringnek,
itt csapkodnak
fehér dühvel,
újra villám
nyelve vág le,
rikolt, leköp
megint,
megrázza az asszonyaim,
homlokukra sasok tapadnak,
szárnyhegyükkel arcomba csapnak.
Sehol viskó,
csak fű,
csak föld,
a bika az ólban dübörög!
Lapul a rozs és bugyborékol
s fújtató tüdőnkbe pattanó patakkal
omlik a villámszagú tej – az eső.
Remeg a testem vörös hajsátrak alján,
hát tépd ki, öt asszony keze ha védi!
Tépd szét e nőket,
ha szerelmes fiú csúfosan kívánja,
térdük bástyafoka mögül ölti rád nyelvét, viharlány,
büszkébb mezőknél, földeknél, égig érő fáknál,
velük hol vetekszel lendülő erőben?!

Nyomodban virágként hatalmas asszonyok virulnak,
karjaik végtelen egekbe simulnak,
ajkukon május és gyémánt szemünk lombja,
és fény, és tűz és diadalmas pompa.