1

A csillag lehullt, szám fölitta.
Most két rózsában ott ég a szédült ötvözetben.
Nehezült dallam fúrja át a földet,
angyalt alkot szorongó vágyból,
csipkét rak rá a félelemből,
bársonyt önt rá nyomorunkból.

2

Folyók, ahol hálókban izzik a hal, mint a tűz,
völgyek, hol a dal emberek ajkán virágot fűz,
tárulnának hullámos, alkotó örömben?
Ha lomha habokkal új hidak kötnek szerelmet,
dalunk is vérpiros ujjongó rózsát nyithat?
Halványul a költő kínzó látomása?
Úgy várta százada ahogy ömlött szellemén keresztül,
hogy vernek a ricsajló kürtök fekete kínokat,
fúria mérgeket szét, s a nyomor legalján
a szárnytalan ember repül a fény napjaira!
De fényben reng a látomás ölyve –
fájdalmas fák közt megvakult fárosz áll,
melleit nem díszíti a mámor, combjait rejti a vas,
vak szeme éjbe lehulló napgolyó sápadt sírhelyén
förtelmes harcok jeleit látja –
elé egyre a tavasz kettészelt teteme hullik.
Mákföldön tolong milliós hadak óriás látomása,
lapul, nyerít, kiront a tájra,
a szép telihó paraszt világra,
sikolyuk kiömlik a földek fölé,
hullámzó hajuk fonatjába tűzvető szél kap.
Húszévesek, de az állhatatlan
nem töri őket szerelmek közé!
Harmincban járva ráncok rabjai, anyók;
hajfonatukon karaláblila imák megültek,
ha halálba merülnek „nincsen remény”.

3

Miért nem írhatunk óriás verseket még mi?!
Karjait tízezer évre kitárót?
A hangok, a rímek, a mosoly, a kéj, a gyász és a tett,
a végtelen emberi mű hibátlan énekeit,
hosszú, megérett ujjak, a műhely, a föld,
az ágyban új életet alkotó párok
ölelő énekével miért nem gyújtjuk föl a szemétdombot?
Kiknek tágult karikaszemünkben
tavaszt csihol a hajnal,
miért dobol a meztelen végzet
ilyenkor szájunkból riadót?

4

Veresalma! Erdőd elsüllyed, Gálosfa alja fon.
Alszol, kék szivárvány hever álmodon.
Így jön a tavasz ide, Somogyba.
Ezüstlapályú völgy zúg, megcsobban,
telepes kerekded asszonya szoptat, mint a Nap,
arany tallérként hullnak rá madarak.
Költő torkán „csörömpöl a szó”.
A Mély vasfejű álmai húzzák.
Kínban széthasadt rímek csapdája.
Ujján a falu eldőlt világa.
A csillag a lábán aludt ki.
Anyókák lelkén karaláblilákkal
és galambveressel áttörött imák,
kiszáradt vének körül a buggyanó
trágyalé-glória fénye.
A jövő újult eszeveszett átka,
s hogy nincs reménye,
csak kése és búzavetése,
s a poklok pokla jő aratásra.