1

Magam voltam. Az éji csönd
lándzsákat ránt, lábához dönt.
Eleven kígyó-kötélre
függeszt a bánya hegyére.

S hogy függök ott, mélylő mocsár,
mérgedt tűzliliom nevet,
tigrismancsát nyújtja a nyár
szétszórni porrá véremet.

Égen lobog annyi felhő,
de gyomra lángjától dagad.
Ha elcsordul, csak új sebem nő,
cipeljem sülő hátamat!

A húst, amelyben olvatag
csontok közt ijedve lapul
ez a torz, se tigris-se nyúl;
angyal! hol hagytad szárnyadat?!

2

Hogy függök ott, s imádkozom,
orkánkar zúg: elkárhozom.
Nézd, mocsári mélyben lenn a
világ vár vissza, Gyehenna.

Mert maradt pár tollam is ép.
S ami fő: kulacsnyi élet.
Sasnak tolla?! – Repülök majd,
gúnyjául a repülésnek.