Koldus szüretünkre tündéri ősz jön.
Szemem kivájták, fülemet átdöfték,
mégis látom, mégis hallom, ha itt jár.

Fogoly nyolc évre sívó falat húztak.
Számláljuk csak, kövei közt, rajta, hány
befalazott pillanatunk piroslik!

Kőre vetett nyolc évem termése, nézd!
Nézd e kő- és habarcskáromkodást!
Barbár tetőjén a Börzsöny szele fúj.

Holnap a mélyből kilépnek a hüllők.
S széthasadunk csillagokig, hószemig,
kristályokig, fogalmakig, le s tovább,

le s egyre lejjebb! Széthasadunk létlen
havazássá, míg csak nem lesz nyoma több,
hol vakon s magamban brummogtam, ember.

Ó, de ez a tündér ősz még minket illet!
E kőre vetett múltunkból sarjadt ma!
Omolnia kell a Kőtestnek elénk!

Külön, vesztétől a széthullt világnak,
vakon is, fekete penésszel rajtunk,
s ha új évet kell újra kőre vetni,

de földdé kell vernünk málló köveit,
de tűzbe kell mártsuk jeges tetőjét,
mert ünnep ha lesz még, romjain lehet!