Mint földi tűz fénye fönn
a felhőn, meglobogtatod
ujjaid közt az estét.
Vagy már pallosod ragyog?

Az ablak szárnya tárva,
gomolyog be a sötét –
csípőmre kötözheted
örvnek sikos szövetét.

Rabszolga voltam én csak,
de annyi édes gyümölcs
hasadó gerezdjeit
vetette elém a föld,

hogy jöttöd virágok
és gyümölcsök közt talál.
Hamvaszthatod! – még rád is
vad kedvük tűzpora száll!

Emlékszem, egyszer kéklőn,
mint kék ég a ház körül,
feszült a hamvas szilva
bőre s feszült a mag belül,

húsa barna lett – később
ilyen volt a lányoké –
tündöklő-tisztán duzzadt
magja, mint az áldott méh,

s hol gyermekkézzel piros,
párolgó földbe szórtam,
a ház köré, mely rég nem
áll, ott ma már hajoltan

hordja termését az ág.
És lehet, hogy Anna is
gyermekével odajár.
Fönn a régi hangra friss

suhogással ing a fa
s míg Anna alszik s szeder
hajlong köré, ölébe
szelíden belehever –

de jó úgy aludnia!
– Szorításod meglazul?
Látod, jöttöd árnya is
gyümölccsel telt számra hull,

mert idillé vált minden,
s mint mézben tolvaj darázs,
fulladva tőle – mégis
telhetetlen éhem ráz:

még! még! még! édes a múlt!
Tudom, hogy hűs szobor mind.
Tudom, hogy én faragtam
Anna száját, kökörcsint,

hajába szőlőfürtöt,
s később gesztenyelombját
csípőjén Máriának,
selyempuhává combját,

tudom, hogy Máriát is
csak én faragtam – vihart
álmodtam rá – szakadék-
szívébe kagylómorajt,

mégis: mindennél több, ha
rejtett arcú angyalként
(vagy mint villám a tetőn)
rásújtja számra a fényt

és csókolom a párna árnyát,
árny ölében széthasadt
esőcseppes, tavaszi
szél ölelte szájakat!

Hát nyúlj ki utánam, vagy
felásom lelkem újra
s e fonnyadt füzér minden
magját elvetem! S új ha

lesz a lomb, a termés, le-
szaggatom majd újra csak!
s ágak érnek, hogy a föld
zöld sarába fonjanak!

Ó, nem lesz akkor más a
himnusz: anya, gyermeke
szilvalomb alatt alszik
– és nem bírsz velük te sem!