Hej, gigantikus szárnyú az öröm!
A rőt est lobogva gyúlt a szájon,
a görcsbe dermedt kéz repül, köszön,
s úgy lódul a hang, hogy zengve szálljon.

Megmenekült… s itt maradhatott.
Csöpp esze volna, széttekintene.
Lent, ezüst mélyben Recsk falva halott,
s lila fátyla közt holt az ég szeme.
Hófoltok hátán szédülő rabok.
A fényes hasú szél: sírok szele.

Vigyorgó bajszuk úgy hullong fölém,
mint nyájas nagyapó régi télen.
Mert nem ők rángtak a halál ölén,
most tíz, száz segítő kéz a bérem.
S titokzatos ívem repülöm én
élet s halál közt, borotvaélen.

Táncosan szökik a vér. Hazafut.
Meleg van. Nyár van. Anna és anyám.
Zsuzsanna húgom nyitja a kaput,
s már ülök a kert zöld ravatalán.
„Piros alma a halottnak csak jut?”
Anna szalad, s a kert tüze nyakán.

De nagyobb dolgok is történnek ott.
Zsámolyán ül nagyanyám s megbocsát.
Köztük minden évet sorra lakok,
kútban hűtjük Iboly gyümölcsborát.
És él a gyermek, múlnak a napok,
Annának nyakláncot adok, korállt.

Éjjel, ha nagy, puha nesszel oson,
40 fok lázat mutat a koráll.
Kialszik a lámpa asztalomon,
menyasszonyfátylú szél ágyunkra száll.
Hajnali inge elrejti nyomom,
aranyló válla, a szelíd ovál.

De az öröm, a barbár szőrbe bújt,
lándzsát vet rám Zsuzsanna kapuján.
Hóval mosnak. Karjuk szinte megfojt.
Cirógatnak, hogy nó!…nó!… Azután
világos minden: rám hétmázsás kő hullt.
Megöl? Ki fut haza egy őzsután?

Kőlapban véres tavasz-lenyomat.
(Csak a kövek közt vérző patak zúg.)
Ha derekam most nyomorék marad,
hóférges ágyban jobb ott alattuk.
Csend támad. Múlnak morajló szavak.
Kéjnek, halálnak csend a foglalatjuk.

Hófoltok hátán hagynak a rabok.
Ülök. Szívemből egy kép száll tova.
Kővé válok. Robajlanak napok.
Majd mord sörénnyel övez a moha.
Így óriás s emberfaló vagyok.
Csak gyermek én már nem leszek soha.