Ki kezdte? Én nem tudom, ki kezdte.
Épp elég az, egyszercsak a medve

itt volt, mintha csupa friss szamócát
rejtenénk. Jött. Kereste a mócát.

Baltást, karikást, lángos-lobogóst.
Eljárna néki vidám ropogóst.

Eljárna néki keserű-epést,
csűrdöngölőt, hogy hadd hagyná eszét!

Első ustort Babits úr ragadja.
Majd kiborul a világ alatta,

úgy jár a koma, olyan keserűn,
száz éj kíséri száz rőt hegedűn.

Második ustor József kezéből
színhúst csíp ki saját szivéből.

A medve szeme lukas vashatos:
ugrótáncot jár az ustoros.

S brummog a medve oly mogorván,
mint a vonatfék csikorog a torkán.

Fáradt medve, ki állítja talpra?
Próbálja tíz is, láncát megkapja,

táncol körűle, de a medve áll.
Szemének nincs könnye már, fénye már.

Akkor vagyok én éppen egymagam,
ahol a börtön meredt háza van.

A csend zokogó iharos-mélye
hozza a komát viharos éjjel.

Ó, de terhes, ó, de iszonyatos
táncolni véle, hogy mint a habos

patak szökik a kő közt lefele,
vidám dörejjel zúgjon tenyere,

feledve legyen halott-látomás,
s míg hegyen zeng a dióropogás,

véres kézzel a börtönfalakon,
hogy táncolsz! a hírt, vesse át dalom.