Oldott hajjal két halott, szegény.
Lágyan simulunk mi a porhoz.
Véres fejünk süt a hold helyén.
A balta zúg, a sas rikoltoz,
de szánk gödréből zúg a remény
mély kürtjén a haldoklóhoz.

Oldott hajjal hevertünk este…
A fénynek csak kósza fodra ért.
Hűs dalt a forrás hangja csengve
sikos part kövén csak lopva mért.
Már közelnek tűnt mind a messze.
S csillagok hajoltak ajkamért.

Égő csípővel nyiladoztak,
epedő szirmuk hullt a fáknak,
míg testünk körül kiragyogtak,
gyöngyház-kelyhét nézd a virágnak!
– Forró páránkban ringadozz csak!
Mi Tavaszt hozunk a világnak!

Oldott hajjal ért még a végzet.
Lecsaptak. Vittek a halálba.
Azóta ott a forrás kékebb
s nyomunk a vándor megtalálja.
Talán az Isten kőbe vésett…
Csókunk fészkén ring s ég a mályva.

– Két szerelemre oldott gyermek!
szólt a Halál, de rossz fogás van!
S mint akit balga tette kerget,
sápadtnak tűnt a ragyogásban.
– Hát szálljatok ti Egybetettek!
S villámmá váltunk, mint az áram.

Így szálltunk a hegy homlokára,
hol balta zúg és sas rikoltoz,
hol csókunk ért a kínhalálra,
az embereknek szíve hordoz,
és szétmállt testünk zöld sarára
fátylat örök szél könnye fodroz.

S mint vihar-hozta sebes gályák,
hol a bányák lámpái lengnek,
mi feltéptük az est homályát,
tajtékos, boldog dalunk csengett,
dalunk felverte mind a bányát,
szomjaz – s szépül, aki szenved!

– Szeressetek minket tavasszal,
ha sziromhajtó szél kiáltoz!
Véres tetemünk? Sorsunk? Azzal
lettünk hasonlók a virághoz!
S hogy megtörtek izzó vasakkal?
Hiszen száll szívünk a világhoz!

Mondjátok azt, hogy újra hiszek!
Szeretni vágyom mind, aki ölt.
Tegyétek össze kezeitek,
fiatalodni így fog a Föld.
Nászt muzsikálnak sebes vizek.
Lábunk alatt minden csupa zöld.

A balta zúg, a sas rikolthat.
Virága hull a körtefának…
Kik szerettek, sosem halottak,
kötöm csokrát a legendának.
(Látod Kedves, így kidalollak.
Mi Tavaszt hoztunk a világnak!)