Valaha üldözői ketten voltunk.
Majd egész csapat! És most? Öreg,
szélütötte, mocsáron tűnő szarvas,
csak magányos alakom követ.

Olykor megállok. Lidérc ül s félhomály.
Kiálthatok – kísértet kacag.
S mint sikos kígyón a vérező holdfény,
csönd, siklanak rólad a szavak.

Horzsolt levél súg: „Erre! Agancsa ért!…”
S – Láttad-e társam? – kérdem egyre.
S már nem tudom: ő csal, vagy társaimért
török a néma rengetegbe.