Pernyeszín, lila s jajongó pírú árny
egymással táncol szökő ég alatt,
s hogy hegyek fölé toppant a homály,
zöld szemére szállt s ott lobbant el a nap.
Vörös, vad tavakká hullt a fény, és
dörgött a csend, mint földrázta falak.
Alá, miként a tündér perzsaszőnyeg
égő, korallos foltokkal teleszórt
hátán nyújtózva hever a tigris,
nyújtózott az egyre sűrűbb este s forrt
elsötétült ajkán a hívás. Láttam:
szívéből szakadt ki a telehold.
S didergett az én levetkőzött lelkem.
Ha nem is mentem, megmozdult a föld,
hajamban gonosz, éneklő virággal
mélyére omló hegy – fejem – szívére dőlt.
Mélyére omló hegy, pusztuló tető
kigyulladt csipkebokra is szívére dőlt.
Ha van porló kőben zengés, köré
illatos felhőként szálljon a moraj!
S ha maradt még szó, széthasadt számra
loppanó, nehéz és kormos lángu dal,
szívét, e bukott-angyalú oltárt,
takarja be levetett szárnyaival.
S míg áll az est csillagokra kifeszült
ponyvasátra s verdes a völgy szele,
hozzátapadtnak érzem tűzbe hullott
sorsom – sorsom csak egy lehet vele.
Tudom már, merre visz a szakadékos
út: vemhes nyár és vetélt ősz heve.
Megyünk, s a vörös, vad tavakba kandi
szivárvány lábujjhegyen belelép.
Majd leborulok lába elé hídnak,
hol zöld sebével ráng a szakadék,
hol kéklő szemét rányitó mélység
ölében a ködtakarta semmi ég.
Ránk les a rabló és aranya helyett
kék élű késpenge szájával kitép
ajkából néhány karmos-ború csókot,
néhány varázsos, sikoltó igét,
s kitépné, ha fakult-aranyú hajam
sűrű erdeje nem fedné szivét.
S hány keresztút hány rablója vár még!
De mint szél sodorta zsarát lángra gyúl,
tiszta vizek partján néha s percre
poklos szerelmünk gyümölcsös álma hull,
s akkor mohón szám csókolva tépi
szálló időnk leégő fáiról.
S csak megyünk tovább így, szívén fejemmel,
kalandok, vérmezők ezer kapuján.
Varázsát vesztve jön új s újabb este,
s már semmi sem vágyik csókjai után,
csak az én szám kiolthatatlan. Hűvös
ujjain szétporló, piros jajú szám.
Csak én vagyok kiolthatatlan! Számít,
ha minden úton százszor válni indult?
Ha csillagivó szája néma zár?
Bíbor tilalomjel? S hogy szíve nem nyúlt
álmaim után? Ha szavam, az őt
imádó, koldusok lelkében kondult,
mint éjszaka tűzvészben a megrepedt
harang – míg ő süket és néma maradt?
De egyszer megmutatta: „Nézd, a patak
túloldalán nyit az olajvirág!”
S ha egész életem zokogás marad,
e perc illatos füzére fonja át.
Lehet, hogy ő sem több, mint bárki, ő is
a mocsár bolygó tüzében tántorog.
Számomra ő már minden. Rajta túl,
Nap, madárházadhoz macska sompolyog.
Míg forr elsötétült ajkán a hívás
időn, téren át: meghalni nem fogok.