Még elmondom ronggyá foszlott szájjal,
az ördögnek is van ám paradicsomkertje.
S várom, vénné elvarázsolt gyermek,
hogy a végzet karmos lánggal előseperje.

Fekete ország kő-vetéséből,
sziklák réséből kikelnek kígyótojások,
hol a határon szakállát rázó Isten
köpönyegébe rejti a világot.

Annyi fény szivárog át a rongyán,
ami hideg poroszlókézzel előre lök.
Rostélyos bagolyszemek forognak,
a hajamba szántó alacsony üstökösök.

És számítgatom magamban, őrült,
mire a köpeny túlsó szegélye kienged,
a koromban szorongatott kézből,
kesztyűtlenített csont, pereceid kilesnek,

s e hiéna-emésztőszerv-mélyből
kitalálva egyszer, a nyikorgó temető
előtt jön a mezőben ekével,
s beszánt tavasz-szagú földbe a szántóvető.