Talán csak neked, talán csak rólad
összezárt szájam így haborász:
Míg jobbja űz, baljából az Úrnak
arcod mosolya röppent, Heloïse.

Mint ritkás erdőn vándorra tűz a
lombsátor csúcsán egy-egy szép gyümölcs,
s tenyerét tárva fohászkodik a
szélnek: Szakítsd le őt, addig süvölts!,

s elérhetetlen húsához beszél:
Éhezve várnak kitárult kezek!
Az Úr balján, Gyümölcs, így nevettél,
míg erdőmben találkoztam veled.

S ki tudta? Egy perc múlva én messze,
már messze lépek. Égő út lobog.
Szomjam nem oltó gyümölcs, szomjoltó
elérhetetlen, messzi mosolyod!

Ha ölembe nem is hullt (játszott a
szél is), az Úr akarta látomás
lelkem felszökő tetőit úgy be-
tölti, felejthetetlen Heloïse,

hogy sorsom hajszolhat sűrűbb erdőn
s a dér, mint hullószőrű eb kisér,
a perc megújul, mikor gyümölcs voltál
s ujjongva várta hulltod két tenyér.