Szétszakadt szívem egy nagy, piros virág.
Ahány a szirma, én annyi voltam itt.
Barbár ha voltam, elűztek szent libák,
s barbároktól óvtam Róma falait.
De végül is engem igazán ki lát?
Ó, csak szemetek csöndje nyugtalanít.

Mert tudjátok meg, addig meg se halhat
létező, míg halló fülre nem talál.
Egyet, egyetlenegyet aki hallhat –
tenyerében tiszta vízzel telt pohár,
s kopónak se int, míg a vándor hallgat
a súly alatt, mellyel nem bírt a halál.

Halljátok, hiába rángok kötélen!
És hiába rejt a temetőgödör.
Majd túl a homályon, túl a nagy éjen
árnyam a fullatag városokba tör,
s mélységes álmú telihold fényében
kulcsra zárt ajtókat ver az ököl.

És megláttok izzó felismeréssel,
tárul a ház, a tűz rőzsébe harap,
ott döfjetek át kenyérszelő késsel,
hogy kezetekből vegyem nyugalmamat.
Míg el nem nehezültem ennyi fénnyel,
érzett a hús s egyre új sebe fakadt.

Egy jázminág alatt a Föld elmerül.
Gyermekké újul minden fáradt ízem.
Körém a holtak családi köre gyűl,
szomjú tánc alá szárnyas hárfa zizzen.
Boldog halál, már nem vagyok egyedül.
Menyasszonyok közt jön a szelíd Isten.