Fekszenek ketten szép nyoszolyákon.
Izzik a lepel csípőjük haván.
Bűneik édes gyümölcsösében
siklott az éjből gyúrt csillag alám.

Lakta-e ember valaha ezt is?
Nyílhat-e leány mocsara mélyén?
Fekete, sűrű éjszaka nyomja,
fénytelen lángok csüngnek szegélyén.

Forr, bugyog, mállik egyre az anyag.
Formába rándul sikamló röge.
Készül a mélyén, ködlik száz torzó.
Ki, aki játszik? Isten? Ördög-e?

Látom anyámat. Áll, mint a bűnös.
Kérdezem tőle, miért oly öreg?
„Fekete lettem, mint fa a tűzben.”
Mosolya, mint a szétpattant üveg.

Feketén suhanna árnyával körül,
de repedéstelen, vak falat talál.
S fújtató, foltos bivalyon ülve
vessző kezű apám utamba áll.

Hajában rőten levelek ülnek.
Szemében kékell gúnyjának szine.
Szép így, amilyen lehettem volna,
ha szelídebb földet teremt ő ide.

Hamuszín arccal roskad anyácskám.
Fejét fölfogni ki hajlik fölé?
Lakatlan csillagon vasba vert
pribékem. Kié? Istené? Ördögé?