Húszéves voltam s Genovában
Neróra várt a Khedivével*
egy zsidó lány. Dús ajakában
láztól karmosan s bíbor vérrel,
méztől ragadós ajakában
Libanon lombján várt hány éjjel!
S húszéves voltam, mikor Irén
barnábban a pásztorfiúknál,
vad mosollyal szép szája ívén,
életemből kitárt kapun szállt,
kötöztem volna telt csípőjén én,
s nem több ma egy emléksziromnál.
S élhettem volna Firenzében!
Arcom köré a megszülető
tavaszt festve, ha szüzen érem
a fénnyel teli tenger verő
taréjain!… – S nézd önarcképem
háttere Recsk lesz. Köd. Temető.
Egy öreg este… Itt-ott sírnak.
Vállam Bandi öleli féltve.
„Halottak Napja”, szól. „Kibírtad.”
Kilépünk a hegy gerincére,
s mit iszonyú mély egyre ringat,
ránk köszön a temető égve.
Oly közel van, hogy szinte fognám!
Lobogó mécse idehozza.
„Toluljatok mindnyájan hozzám!”
Sötét mámorom kiáltozza.
S vágyódik minden a hegy hosszán,
jó, avar-ágyu sírdombokra.
Mint szentjánosbogár a hullán…
Hát így lobbanhat csak a dallam?
Hány éve volt ez? Ó, ha tudnám!
Csak azt tudom, nem így akartam.
Fénnyel teli Jövendő bukj rám,
mosd szét a múlt rögét magamban!