Torkomba bedagadt a zeneszó,
s szemem bogara a hús piros homályába fordul.
Most két lefelé vetett fáklya a szem.
Feldöntött kandeláber. Zuhantában megcsikordul.
Sarkában még vörös karmu lángja láng,
de nehéz, nagy fonatot alkottak a denevérek,
s a szemem behunyom megadón inkább,
mint hogy bársonyuk közül nézzem végig temetésed.
Torkomba bedagadt a zeneszó. Hát
rekedt a hangom, s repedezik, mint cserép tűzben.
S tán szétreped, mielőtt kimondhatnám,
hogy nem voltam hozzád – halljad, halott! – sohasem hűtlen!
Én nem tudom, miféle istenekkel
kötődtél sorsomhoz, hogy legyek zeneszerszám-ajkad?!
Ismertem volna nálam annyi jobbat,
akik csipkebokorban kutattak s nélküled haltak.
Én nem tudom, mivel is érdemeltem
iszonyú kínom, hogy jaj, belőlem fognak kitépni!
Az őrült kéjt, az iszonyatost, hogy test!
koponyasár! belőled metszik ki azt, ami égi!

…S belőlem téptek, mint méhből magzatot,
s mint rossz kőből élni tudó márványt a szobrász kiüt.
Kívánták, hogy késükre mosolyogj,
de amikor fénylő véred kihullt, kihűlt a szivük.
Ó, hogy szégyellték mellük a jég miatt!
A kitépett, ázott piros izmot, mely olvadt – s újra nőtt:
tetemed körül milliók szíve van!
Az ember mellkasában szív helyett csak rakéta bőg?
Lehet? Csak téged kellett jégre tenni,
hogy a Hold lenyúló horgán most felakasszuk magunk?!
Lehet? Csak téged kellett széttépetni,
hogy csillagok nílusi sarába vessük a magunk?!
Hideg szájjal, mint a vas, hallgatagon,
így állnak itt… Maholnap állni se tud a repülő!
Amíg csak két csigolya moccan, két perc,
fekete űrnek előre-hátra hajtja az idő!
Szív helyett gép, és kar helyett a fémszárny,
amely nem köt, nem markol, sárból vályogot nem vethet!
Tudták? A csillag csak messziről csillag.
Tudták? Sivatag és tűzhegy, ha felé közelednek.
Én nem voltam más, csak kiáltozások:
Repülve ne abba a Vadként leső űrbe rohanj!
Jaj a Szerelem-út! A Szeretet-tér!
A Hegedű-tó!… S szavam nem vethette vissza Tihany.

…A börtön pinceszobáján zöld a fal.
Salétrom-fényképe a felakasztottnak egyre néz.
És mint a mák, nagy, nehéz lobbanattal,
ha nyílik az este, vetkőztetni kezd a nemlevés.
A rács között az éji szél belódít
kulcscsontropogást, csigolyasípon horkanó hangot.
Soha nem azt, hogy egy lány a fal alatt,
a fal alatt elment, s ránk zúdított gyöngysor-harangot.
Soha nem azt, hogy anyánk!… hortenziák!…
csak kettétört gerincét az örömnek, csak a hamut.
Köldökig tűzbe léphet a kísértet
s üvegvállán citerázik, vonít a kínunk, ha fut.

…Hegyek, kékellő ködből magasodván
a lázas kürtszót egymásnak hajítják, mint a labdát.
Ó, sohasem az én kiáltozásom!
És csillagemberek ragyognak, mint a fénylő labdák.
Oly súlytalan szakadnak tetemedtől:
műszemekkel nézik a láthatót a Mindenségben.
Aranyhalak vagy bárgyú réti pillék?
Megfejtett képletek csak. Szerelem se, bűn se, szégyen.
A Tigris hulláma semmit sem mondhat.
Liliom nyelve hallgatag lett. Paradicsom nincsen.
Ma kétszeresen holtak a halottak.
Nélküled. Mellükben rakéta van. Hát ki segítsen?
Az én torkomban rekedt muzsika. Hörgés?
Halott vagy – és nem láthatlak, csak mindig elevenen.
Befelé zúdult a szem. Testvérem nincs.
De árulót, ha fémszárnyukra tűznek – maradj nekem!
Ha két fémszárnyú majd kétfelé lökődik,
s közöttük, mint a gőzölgő kenyér, megszelten vérzek,
maradj szemembe zárt! s ha új özönvíz
után kérges kéz nyit, szemem, az Örömöt hordja kéked!