A kimondhatatlant énekelték.
Repültek. Égtek. S egyre kihunynak?
Kihunyt Húgunk, mint láng között lepkék.
S az ég még tisztább kék, mint a Mont Blanc.
Köd mögött keresem könnyű testét,
lábnyomával kígyózó utunkat.
Utunk? Az ott a kék mélybe bolygó,
sascsőrből kihullt vipera, mered.
Ott felejtett ezüstszalag? Bordó
lugas tán? Kotta rólad? Ékszered?
„Békésen porladni volna oly jó,
sziszegi lágyan, míg csak elveszek.”
De utunkon, hol a város csillog,
az aranytornyok, a sziklagriffek,
még meleg a kötél és ring! – Ott
domborműre lopták pőre szíved,
ott a Domborműves Házra* siklott,
hurokba csalt az út, s sziszeg, sziszeg.
Mert hurok görcse, ha ezüstszalag.
S lugas? a szomjúság lugasa tán?
S ha kotta – hátunkra írta kardlap,
vérrel telt irkája a makadám.
S ékszered az árny vas-súlya rajtad!?
Feketül, mint farkas a kert haván.
„De így repített föl a Magasba!”
Ki mondja ezt, Lekaszált Fű, gyermek?
Csak a csönd, a csönd fölvert harangja.
Jégbe falazott szülőddel, vermek.
Csak a labdapattogás visszhangja,
méhkaptár-emléked, fürdőtermed.
S új támadó csap új szökevényre,
új vér ragyog a vén út hamuján.
Nyomunkon hintáz torz gyűrűjével,
mosolygó kígyó, kétszínűn, puhán
sírodra lép, korona-kövére.
Mennyi árny, mennyi vér porlad husán!
Kígyózó teste kiolthatatlan.
Ezerré vágnám, ezer új terem.
Mállhat a vér – a kalandos hadba
új Húgom lép, Szeretőm, Gyermekem.
Ős ige léptük, kimondhatatlan.
Tolul az út tovább a szívemen.