Ballada

(a hét év után hazatérő fiúról)

Majd legalább heten érkezünk.
Szemem ablakán legalább hét
zöldszemü, zöldlángu, karcsu és konok
fiúnak tűnő mosolya ég.

Kit akarsz anyám kényeztetni?
Egy: – rőt vitorlákkal száll előled el.
Vacsorád nem kell, s ó, jaj, csillagközi
álmaitól félsz majd! S nem emel.

A másik szüntelen csak épít.
Fekete erekkel szántott homlokát
kebleden becézheted – hűs kövekhez
szokott! Majd sértené a brokát.

Amelyik meg egyre kérdi: hét perce
élnék? hét napja? hete? – Öcsém.
Egyszerűen megőrült az. „Nyiss kaput!”
szól, s nem osztozol az örömén.

Ó, közülünk majd kit szerethetsz?
Karjaidba kit szoríthatsz, mondd nekem.
Hol a régi? jársz előttünk, sírdogálsz
és – vállunkat vonjuk rá heten.