A föld ölében járt ő egyedül.
Szikrázva zuhant a szén köréje.
Patkányok… Csurgák… Egyszer beledűlt
egy csille szénbe karcsún és holtan.
Vonszolta őt a drótkötél, hahó!,
fel a lejtaknán, jégcsapok közé.
Törődött testén elpihent a hó.
Hajh, legelőször szénné szíve vált.
Mint a kotlóst kicsiny csibéi, lágyan
ölelték őt a csillogó rögök.
Szép, könnyü keze hálásan, lágyan
koccant rájuk, s egyre feketébben.
Az égben is járt a csille útján,
szájáról ott szállott mosolya el,
s ő szétgurult szürke lányok ujján,
kik válogatták nagytól a kicsinyt.
Egy öreg anyóka megvette majd.
Jó öreg! Fiára gondolt egyre,
kit a bánya rémes ölére hajt
véres, komor fallal zárt éhség.
S hogy fiára gondol a drága, „Hátha
szépséges ujjával érte őket!…”
Minden rögöt megcsókol a szája,
fia ajkát, szívét, nagy szemeit.
A tűz liliomai már várták.
S az öreg anyóka jókedvü lesz,
ha meglátja tiszta, büszke lángját
szép fiának fekete tetemén.
…A föld ölében járt ő egyedül.
Szikrázva zuhant a szén köréje.
Patkányok… Csurgák… Egyszer beledűlt
egy csille szénbe… És elrepült.