A hangszálakat metszhetik,
a gégefőt széttörhetik
– véres fülbe iszapot tömj:
e muzsika csak ünnepibb!

Az ének lesz csak lebegőbb
– ne némulj Hang, ó, ne előbb!
A torkodat bár metszhetik,
e barlang nem lesz temetőd!

Itassa bár a szomjazó
rögöt a vér, s a csorda – ó,
agancsemelő csoda-gím
iszonyúszép, vad, horkanó

pofájában e keserű
vérszaggal új s új legelő
selymén ha vérben hempereg:
nem némulhat e Hegedű.

Nem némulhat és fellobog!
S ha szétmetszve ráng száj s torok,
a csorda gímből egy, majd egy
felvágja fejét s ustorok

vérszomjú módján beleüt,
s e megszállott hang mindenütt
tovább, tovább, tovább rohan!
Nem hökkent gát ily erejűt.

Heverhet test és csont s a haj
fonódhat gaz szálaival,
a hang, a Hang átzúg, tovább,
a csodagím csorda-robaj.

Habár páncél, kőház, mellvéd,
ez a dal még alga-emlék.
Iszonyúszép jelenése
égő szárnnyal csap le melléd.