Vak éje vár a halálra-készületnek.
Cimbora, látod, a buggyant szájú katlan
ásít, csalogat. Mondd, mért volt megszületned,
ha szurokba mártott pehely, s gyúl a halhatatlan?!

Ó, én néha, mint a megért gyümölcs,
és annyira telve fénnyel és örömmel
láttam magam igazán élni – de a föld
fojtó mocsarán csak álmaim kulcsát töröm el.

És üvöltenék, mert csapda lett a fészek!
Hasadoz, buggyan rám a föld, e sárburok.
Nyakamra lép, gúnnyal bök rám az enyészet:
„A végtelen, mint gyenge szellő, őérte forog!…”

De elfojtott dühöm csak néma morajlás.
Hát hol a hang, mely szabadon-szállóig hat?
Hogy fussatok, mert a föld hamu és parázs!
Az emberek mind, mind lerombolják házaikat!

Ezért volt az élet húsz gyarló, szép nyara?
Húsz évig járt velem álarcban a Pokol.
Ha más nem – anyám vár, cimbora, fuss haza!
Szólj: Pihen csak. Lába ibolyás rögökbe botolt.