Dávid – palástja nélkül! Hárfátlan Dávid!
Dávid berekedten. Szerelem nélkül.
Ó, az ifjúság színezüst lépcsőjére
Dávid felkapaszkodna a Télből.

Hempereg a tűzvész fénye a szemében.
Ajkait a rókák barlangnak nézik.
A nyakszirt kék erein farkasok
farkuk csóváit emelik égig.

Bárányganéval van teli a korona!
Dávid sarujába kölykeznek a kutyák.
Az énekek vadját megmásszák a vadak.
Lerágták róla tetvek a ruhát.

Nincsen még sötétség, de naptalan idő,
amikor a tarlón mászik a kupac:
a bíbor mellény, az imasál, a tömjén
kis bőrzacskója lángfalak alatt.

Gyermekcsontocskák, ha beléjük akadnak,
körbecsavarják a vékonyka bokát,
és vonszolják szeméremcsontok keresztjét,
mint ikonokat tolvaj katonák.

Csak Dávid marad ott a hómező fölött.
Bordáira feszült vitorlák: sebek.
Két tót falu koszorúgerendáival
vállán üresen világít eget.