Nyüszít a szél a drótokon,
néma isten háta mögül.
Jöttek széparcú ördögök:
jól fonott korbács ha röpül,
a sújtást hagyják örökül.
Mi voltunk vagy ezren a nyáj,
tízmillióból összevert.
Mikor kapuján beléptünk:
szikla és krisztus – férfiak!
Most nézd e nyájt, hogy kínt legelt!
Élet voltunk kapujában.
Aztán lettünk ördögöknek
agyagául sár és sár csak.
Boldog halott! Neki könnyebb,
mert ki él, csak állva görbed,
betöltve, mily jövőt sorsolt:
mészfehér domború gödör.
S boldogtalanabbat erre…
Mintha tojáshéj repedne,
a színjava úgy kiömöl.
A foszfor csipke-klastroma,
a mellkas és az orgona,
a mennyrepesztő jó tüdő,
a fej s a kar a lábbal mind –
csak lelked nem jut át soha.
Ha a lélek nem jöhet át,
most aki él, mire él már?
Lesz ezentúl: tojás héja,
üres háza roppanékony,
késleltetett halál, szél-vár.