Rossz szél hátadra, rács közé vetett.
Temetést rendezek egy bogárnak.
Volt-e, ki megértette életed?
Néma tébollyal táncodat jártad.
Nem ringatnak több foszlató szelek.
Ravatal-tenyerem most az ágyad.

Mily törvények útján ért az öröm,
hogy fénykörű bolygód szállt magasba?
Zenehajó sötét csillagközön,
mennyig a tested így ki ragadta? –
míg isten fia, én, magam töröm,
ha nem dőlök rögre, szájra, vasra.

Íme a kevélyek pávatolla,
szaggatott kócú boszorkányseprű.
Gőgünkre szökell a báva bolha –
amíg téped, megbocsát a szegfű –
nem úgy hallgat, mintha néma volna,
csak a szótlan istenekhez lett hű.

A málna mézes bokrában ébredt.
Táncolt. Csatázott. Holtra sebesült.
Tudott szeretni? – Akkor mért féreg?
Szárnyán ég tüze tükröz, sose hűl.
Hömpölygetik őt milliárd évek,
fektetett nyolca ring, végtelenül.

Tenger az isten – én hullám vagyok.
Ádám megadó mosolya éled,
és elborult homlokomra rakod,
Teremtő Ujj, szelíd érintésed.
Csak az én világom végét hagyod
magad mögött, szárnyas angyal-féreg.