Egy ifjú hadnagy jött az úton. Vállán kócsagok
tollát utánzó hó hevert. Szeméből ördögök
hada a sápadt arc lázas rózsáin röpdösött,
lila völgyből hófúvást hozott és jégcsapot.
Kőszobor – benne epéből kevert szív lapult.
Ez a puha száj siklott és rándult, mint a féreg.
Csúcsíves-körmű könnyű kezéből a véreb
rohant a hegyi hóra. Piroslón alkonyult.
Néztük mögötte az ijesztő napkorongot,
s barátom így beszélt: – Úgy járunk majd, mint a festő,
ki igazat fest, s nem hiszik, „nincs ily szín, se felhő!”
Ilyen hadnagyok sincsenek. – Ilyesmit mondott.