„Föl nehezebb, mint előre.”
S volt ki hitte, s volt ki tudta,
véres lesz még tiszta bőre,
majd hordja még a vad vasat,
s rőt sebe ránk mind szétfakad,
s ki a csillagokig futna,
szürke szájjal hull a kőre.

És nem tud zengni szürke száj.
Csak torzulni, és fekete
barlangjában már szív se fáj.
Már semmi sem. Csak múlt idő
rongya foszlik, s majd híre jő,
gyom féregjárta levele
és homlokába tüske váj.

Kertje alatt a menyasszony
május szekere viharzik.
Hazám repíted el azon
a tűztajtékú diadal-
szekéren!? Május fiatal
egén telehold patakzik;
neved az égre aranyzom.

Hunnia óta kerestünk
Meotisz mocsarán Szarvas,
ne kelljen mocsárba vesznünk!
Agancsod fáklyavilágán
kapaszkodnánk beléd árván,
csak a sírkert földje sarjas!?
Gyökereire temessünk.

Mert nem jöhet csak az árnyad,
somlai Gazda, hun utód.
Átkos Végzet! Sorra járnak
véres-sápadt ringyó-szádra
mind az elsők, szörnyű táncba,
mind a csillagokig futók!
S nem jöhetnek csak az árnyak.

Mi ez? Árnyékbirodalom?
Eszelős próféták üveg-
szemén torzul forradalom?
Ha erdőnk mélyén, út fölött
megnyúlt tetemük füstölög,
a fölgyújtott ég, vörös süveg
kilobban a ravatalon.

Élünk-e még? Élek-e még?
Szürke szájam torzul dalra,
hogy kiáltsa: Elég! Elég!
Ki fog a sárból ragadva
hazámmal törni magasba!?
Ragaszd kongó utcafalra:
Nem lehetünk még kripta-nép!

Fölszárnyalsz velünk még Napunk!
A holt újra fog születni,
új Húsvét hajnalán vagyunk!
Szürke szájak barlangjából,
szökik a szív vad pokláról,
most fog a Végzet fizetni!
Ifjúvá mosdat tavaszunk.