Ülök. Magamban. A hegyet nézem.
Csak képzelem a vén diót fölém.
S hogy a hegyet nézve feleségem
mindnyájunk képét hordja a szemén.

A fiút, amint kezében szőlő.
Apját, aki csak ír és mosolyog.
Anyámat s az erkélyt, ha ragyogva
tartják aranyló kőris-oszlopok.

A kertünket, ha fölötte béke
és érő gyümölcsök illata száll.
Fehér kutyám az ő szemét nézi;
lappangó tolvajt itt úgyse talál.

Valami koppan. Tán egy rossz dió?
És újra látom: nincs fölöttem fa.
Nincs családom, feleségem, kutyám –
fiamnak nem szabad kacagnia.

Láthatatlan jár csak itt a földön;
árnyék, ha a fény nem folyja körül.
Sosem tudom, szél fúj csak, vagy ő az,
aki nevem kiáltja messziről.