Az új toronyról olykor elválik,
ha fénye húny s vihartól remeg,
a hegyek közt mintha üveg törne,
roppanva tapad ágra ág – s mi
megindulunk ketten egy szamáron.

Elhoztam mindent, ami még enyém,
suttogtam, s nevet: Majd ügetünk.
Az ágak vadabbul csapják arcom.
Kicsípett hús, homlok világol,
vércsíkos zászlóm vállon.

Jönnek sosemlátott fekete holdak.
Gyermekek akasztott teste
fehérlik szélben, amerre járunk.
Csontjaim dobálom ki a nyeregből.

Amikor semmi sem maradt meg,
csak az új torony lángolt megint,
hajnali fáradtság lepte s így szólt:
Térj a kövek közé. Fölkel a nap.

Mint akit szégyen bánt,
szálltam le mögüle.
Ujjaim közül kihullt a mag.
A sáron tengelyig-süllyedt
kerék nyoma fogta. Ujjongtam
és féltem: megfogant.