Elvadultság, magányosság vádjaival
bújom az erdőt a század vadjaival.

A század vadjaitól is külön, magam,
hol a sűrű legsebesebb csapása van.

Ösvényem végén néha mégis észrevesz
egy társam, s: – bálvánnyá meredsz, szétrepedsz! –

riadok rá facsaró gúnnyal. De volt már,
hogy együtt lépkedett velem és a zsoltár

oly egybehangzó énekkel repült égnek,
ahogy tűzvészben a tornyok együtt égnek.

Találkozom-e még velük? Én nem tudom.
Megáll szemük majd, mint rozsdás pléhkrisztuson,

rajtam is? Hogyan, ha gyertyáim magamba
szórják aranyukat. Hosszú az éj mancsa,

majd kinyúl utánam s akkor is cirogat,
ha vakító-zölden döfik már szárukat

égbe a palánták. De nem! Nem! Terek
diadalívei tartják már lelkemet,

s karcsú gyermekek a diadalív alatt.
S könnyű lábuk előtt a szétfutó utak,

szobros hidak s harangot hordó kupolák.
S megcsókolom szájuk hasadt kehelysorát,

és pünkösdi lángként szétvetvén magamat,
betöltöm méhük, csípőjük, és vállamat

és karomat köréjük fonva, mint ezer hegy –
erdők vadjára bennem ki ismerhet?