Fejem fölött akasztófám.
De sohasem lehet tudni,
condra tündér akar most tán
csávámból engem kihúzni.
Isten küldi őrangyalát.
Nagy pallosát villogtatva
(szégyelli a világ magát)
jön értem az istenadta.
Vagy épp csak egy rozmaringmag
hullott a hóhér szemébe.
Testvér, sose bízd el magad,
lakodalom lesz estére.
Harangok könnyesre fújják
az éneklő, esti eget,
s maszatos, jegygyűrűs ujján
szorongatod az életed.
De hiszen a falon túl Antal, a rabló pihen!
Talán ebből a zárkából temették ’44 körül.
Itt csupa lélekharangsuhogás a nappal.
S megleshetem:
ki lesz a gyászhuszár koporsóm előtt.
Vak éje vár a halálra-készületnek.
Cimbora, látod, a buggyant szájú katlan
ásít, csalogat. Mondd, mért volt megszületned,
ha szurokba mártott pehely, s gyúl a halhatatlan?!
Ó, én néha, mint a megért gyümölcs,
és annyira telve fénnyel és örömmel
láttam magam igazán élni – de a föld
fojtó mocsarán csak álmaim kulcsát töröm el.
És üvöltenék, mert csapda lett a fészek!
Hasadoz, buggyan rám a föld, e sárburok.
Nyakamra lép, gúnnyal bök rám az enyészet:
„A végtelen, mint gyenge szellő, őérte forog!…”
De elfojtott dühöm csak néma morajlás.
Hát hol a hang, mely szabadon-szállóig hat?
Hogy fussatok, mert a föld hamu és parázs!
Az emberek mind, mind lerombolják házaikat!
Ezért volt az élet húsz gyarló, szép nyara?
Húsz évig járt velem álarcban a Pokol.
Ha más nem – anyám vár, cimbora, fuss haza!
Szólj: Pihen csak. Lába ibolyás rögökbe botolt.
Éhes, fullánkos szemével harmincegy nyomorult
állja körül a szépszál, kék szemű, szökött katonát.
Parázzsal kínzott csuklóját mutatja ez, de ki
tud itt sajnálni egy nyolcvankétkilós embert? – A bokád
vastagabb, mint nézd, a combom! – sír a fonnyadt kamasz,
ki épp ilyen izmos volt egy éve még; görcsösen zokog.
Irigy szemek kereszttüzéből az új rab hátrál.
– Állatok vagytok? – És úgy rejti testét, mint amit lopott.
Fönt, fönt dörög a lobogó lepedője.
Nem, nem lehet más az: társam lenyúzott bőre.
Szél, szél csikorog akasztócsiga hangon.
Nem, nem lehet más az: társam csikorog, hallom.
Csont, csont nyüszítve, s a fog, e malomkősor.
Fogain nem, nem méz-íz, hús-rost: temetőpor.
Úrnőnk: Győzelem. Elnyerem kezét!
Dózsa tűzszékét, aggok zsámolyát
(láttátok, hogy szálltam a lápon át?!),
ha nem is nekem ácsolta az ég.
Láttátok, hogy szálltam a lápon át,
míg minden zsombék farkassal üvölt,
gyermekkorunkhoz nem maradt hü völgy,
érzem harangkongásuk ostorát.
Most minden zsombék farkassal üvölt,
kigyulladt hídról lápba dönt utam.
Isten szeme közt szétcsapó futam.
Fölemelem sorsom, mint vaspörölyt.
Ha kell, a lápon át szökik utam.
Ha kell, a láp alján is repülök.
Farkasok lába közt: varangy, ülök,
s az ocsmány maszkban szellemem suhan.
S ha véres foguk lánca körbeér,
az ocsmány maszkban szellemem repül,
egy szál atomba zárva ül – belül!
mert igaz, hogy a cseppbe tenger fér.
Ha széthasadt, a szívem elvetem.
S ha agyam anyaga lesz akadály,
magam őrlöm szét, éhes Vad, zabálj!
Szál atomba zárlak, győzelem.
Ingerlő ingben, vad suhanásban,
lépek elő még új hitvallásban.
Majd versemen az első hó ragyog.
Az első hónál is újabb vagyok,
hogy szívetekből, ha földig verték,
vonjatok ki, mint hüvelyből pengét.
A kimondhatatlant énekelték.
Repültek. Égtek. S egyre kihunynak?
Kihunyt Húgunk, mint láng között lepkék.
S az ég még tisztább kék, mint a Mont Blanc.
Köd mögött keresem könnyű testét,
lábnyomával kígyózó utunkat.
Utunk? Az ott a kék mélybe bolygó,
sascsőrből kihullt vipera, mered.
Ott felejtett ezüstszalag? Bordó
lugas tán? Kotta rólad? Ékszered?
„Békésen porladni volna oly jó,
sziszegi lágyan, míg csak elveszek.”
De utunkon, hol a város csillog,
az aranytornyok, a sziklagriffek,
még meleg a kötél és ring! – Ott
domborműre lopták pőre szíved,
ott a Domborműves Házra* siklott,
hurokba csalt az út, s sziszeg, sziszeg.
Mert hurok görcse, ha ezüstszalag.
S lugas? a szomjúság lugasa tán?
S ha kotta – hátunkra írta kardlap,
vérrel telt irkája a makadám.
S ékszered az árny vas-súlya rajtad!?
Feketül, mint farkas a kert haván.
„De így repített föl a Magasba!”
Ki mondja ezt, Lekaszált Fű, gyermek?
Csak a csönd, a csönd fölvert harangja.
Jégbe falazott szülőddel, vermek.
Csak a labdapattogás visszhangja,
méhkaptár-emléked, fürdőtermed.
S új támadó csap új szökevényre,
új vér ragyog a vén út hamuján.
Nyomunkon hintáz torz gyűrűjével,
mosolygó kígyó, kétszínűn, puhán
sírodra lép, korona-kövére.
Mennyi árny, mennyi vér porlad husán!
Kígyózó teste kiolthatatlan.
Ezerré vágnám, ezer új terem.
Mállhat a vér – a kalandos hadba
új Húgom lép, Szeretőm, Gyermekem.
Ős ige léptük, kimondhatatlan.
Tolul az út tovább a szívemen.
„Szervusz, Kamil!”, mondja még
s a nehéz ajtó döngve bezárul.
Csak a sikoly, a búcsú rebben itt
alacsonyan, fecskeként.
„Szervusz, Kamil!”, hallgatom.
Egy óra telt? Száz óra múlt? Érzem:
görcsösen szorít: nem szakadna!
Majd ágyam neki adom,
kortynyi vizem, falatnyi kenyérkém,
gúnyám – s ha lesz majd – asszonyom.
S kisfiam, ha félve felriad,
tudom: ő lovagoltatta térdén.
(Ítélet előtt)
1
Elétek fél remeket hozok.
Fele meg sem volt, nemhogy elveszett.
Mint ősi templomon hiúz-szobrok,
holtan oly félig faragott leszek.
Szállni kellett, nem a vak Szabályok!
Nem a Rend kellett, hanem az Élet!
Nézd, legszelídebb forradalmárod,
hát mártsd, Terror, szívébe a késed.
2
Nem kannibálok táncolnak körül.
A kínzó hadnagy sápadt, mint az est.
A máglya láttán minden szem örül.
Fényt gyilkos vállán aranycsillag vet.
S hogy a korbács kígyója hátamra fölül,
csókjából vérrel írt, különös minta lett.
Asztal végén, s csak állva ehetek.
Apró, ezüstfejű öreg a társam.
Azt mondja: „Fiam, mondj verseket.”
Rávesz, hogy Vörösmartyt magyarázzam.
A félfalatnyi ebéd elakad.
Csodás szókratészi vita támad.
Ki érti meg, mit jelent, hogy faljuk,
zabáljuk a verset vacsorának!
A bölcselő arról fecseg, hogy rossz nélkül nem
tudnók, mi a jó.
Szarvanőtt értelem! hát a megfoghatatlant is ketté
osztanád?
A bal kéz lesújt, a jobb felemel – nem emberi
szokás ez?
Gyanítom: Ő csak ölelni tud. Így ölelt magába
szülőanyád.
X. Y. azt mondja, van Pokol, van Mennyország.
Az ifjú tudós azt mondja, nincs sem ez, sem az.
Két nyomorék! Az bűbájos csalókra szavaz.
Ezt hülyévé tették lombikok, retorták.
Művész – én?! Én nem voltam
soha művész! Doktor! Technikus!
Csavargó a hegyen, kedvem
kankalinnal cimborál.
A völgyek ezer bimbós bokra vár,
de virággá bontani őket
csak nekem nem tilos!
(Venkovics Károly emlékére)
A Fekete Sasok fejedelme volt. Egyszer
elárulták. Kivégezték.
Csak galambok szálltak a rém-vert pillanatban
a Domborműves Ház fölött szét.
Most tudta meg: felakasztják. Nézzétek őt!
Múltunknak urát, akit a barbár szelek
bolonddá faragtak! Tarkóján fény lebeg.
Harminc szempár üvegcsendje fúr át tetőt.
És ő csak áll. Hirtelen megszépül. Szobor.
Tán egy régi rendház főnökének mása.
„Tebenned bízunk” szól, s a zsoltár varázsa,
hogy úgy állunk zengve, mint egy angyalcsoport.
Vártuk: sír. Összerogy. – És úgy hajol közénk,
mint király, ha mossa szolgájának lábát.
Láttuk, arca Kánaánt látott Mózesé.
Ős kútfő, akit az élet fénye járt át.
Gályarab fajta – nem látod?
Nálunk bátyám, kettő a nemzet.
Egy fenn, tündökölve úszik:
az álmunk. Való egyszer sem lett.
A másik gyúrja a sarat.
Orvvadász is – és bölénycsorda,
hogy megtanította nyilát
magába lőni Európa.
Legjobb volna szétszóródni?
Felgyúlt fészkünk hamuja rajtunk.
Redőnkbe beleég, s tudják,
kik vagyunk, ha néma is ajkunk.
Fekete, remegő sorsunk
vak szibillaszem héján füstöl.
Ha így megy tovább, koporsó
minden holnap, bár színezüstből.
Pár ősi nagyvad az erdőn.
Kivesző fajta. Üldözöttek.
Európát elrabolták.
Csak az ég, az ég döng mögötted.
Énekemről csak gyermek hiszi,
hogy újon-új, hogy ismeretlen.
Nem volt ilyen régi, öreg vers még
temető magyar történetben.
Csak éppen csizmám nyomát nem lepi
szűzi hava szikrázó télnek.
Szűz pelyhei ilyen véres nyomra
csak őz-riadalommal lépnek.
Anyám csókjával szeretnek göröngyök.
Apám szemével vigyáznak csillagok.
Nézd, nézd barátom! Íme, hatan
hánytató éhséggel rongy kötélre várva,
mintha gyümölcsösben állanánk. Kitárja
karját s jön a holnap hatalmasan.
„Föl nehezebb, mint előre.”
S volt ki hitte, s volt ki tudta,
véres lesz még tiszta bőre,
majd hordja még a vad vasat,
s rőt sebe ránk mind szétfakad,
s ki a csillagokig futna,
szürke szájjal hull a kőre.
És nem tud zengni szürke száj.
Csak torzulni, és fekete
barlangjában már szív se fáj.
Már semmi sem. Csak múlt idő
rongya foszlik, s majd híre jő,
gyom féregjárta levele
és homlokába tüske váj.
Kertje alatt a menyasszony
május szekere viharzik.
Hazám repíted el azon
a tűztajtékú diadal-
szekéren!? Május fiatal
egén telehold patakzik;
neved az égre aranyzom.
Hunnia óta kerestünk
Meotisz mocsarán Szarvas,
ne kelljen mocsárba vesznünk!
Agancsod fáklyavilágán
kapaszkodnánk beléd árván,
csak a sírkert földje sarjas!?
Gyökereire temessünk.
Mert nem jöhet csak az árnyad,
somlai Gazda, hun utód.
Átkos Végzet! Sorra járnak
véres-sápadt ringyó-szádra
mind az elsők, szörnyű táncba,
mind a csillagokig futók!
S nem jöhetnek csak az árnyak.
Mi ez? Árnyékbirodalom?
Eszelős próféták üveg-
szemén torzul forradalom?
Ha erdőnk mélyén, út fölött
megnyúlt tetemük füstölög,
a fölgyújtott ég, vörös süveg
kilobban a ravatalon.
Élünk-e még? Élek-e még?
Szürke szájam torzul dalra,
hogy kiáltsa: Elég! Elég!
Ki fog a sárból ragadva
hazámmal törni magasba!?
Ragaszd kongó utcafalra:
Nem lehetünk még kripta-nép!
Fölszárnyalsz velünk még Napunk!
A holt újra fog születni,
új Húsvét hajnalán vagyunk!
Szürke szájak barlangjából,
szökik a szív vad pokláról,
most fog a Végzet fizetni!
Ifjúvá mosdat tavaszunk.