Küldd csak háborgó angyalod, ki
szökőkúttá tépi szét szivem!
Ahol a cédrus törzse törik,
ott is csak föl, tehozzád viszem.
Fegyencet, sebem tesz erőssé.
Véremben mossad széppé hitem.

Hegyek háta sorra elmaradt.
Patakággal kerített falvak.
Gyérül a fákon a gyümölcs – és
sötétedik szárnya a dalnak.
Szembejövők a ködöt merik,
már mind gyerekkoromba haltak.

Ki szembejön, hogy megüssön, csak
kődobó suhanchoz hasonló.
Köve, ha sérti is a felszínt,
érintetlen belül a korsó,
lesiklasz róla – mert gyorsvonat
sebes a kín! Följebb iramló!

Nincs is tán olyan, ki szeretve
azt adná, ami úgyse éget.
Csak holtak szemében ütköztök
vaspántokba így, kísértések.
A szerelem itt van már belül.
Minden belül. Élet, egészed.

S emelem hozzád magammal,
ki átaléltem szörnyű titkod:
hogy kettőnek vagy csak eggye te,
s a másikba kell mártsad gyilkod!
Kellett, hogy ketrecbe zárd magad.
S törvény, hogy rácsod sorra irtod.

Már tátogok, mint hal homokban.
Lázad bennem az emberi faj!
Másod is emelné homlokát:
arcéle fölött almafagally,
és ég, kékezüst koronádban
levágottan is, szárnyaival!

Hasítson ketté, ami lázadt?!
Kemény a sár? – Majd összetöröm!
Véres sebeim kapujából
keresztüllépj, lépj börtönömön!
Tudom, hogy tőledvaló. S tudom,
Földről túl ér, ha ér az öröm.