Ez az eső most oly puha,
mint lányokon a hűvös ruha,
cseppje egyre gömbölyödik
tükrös csillag-alakura.
Párkányon fénylő gömb marad,
nézzem meg benne magamat,
míg ringatózva így suhog,
foglyom szökevény pillanat.
Ágaskodnak rám a rácsok,
megirigylik, amit látok,
vad felkiáltójeleik
megcsapkodnák a világot.
Esőcsepp-mozimban pereg
jelenet után jelenet:
Attila ugrik rács közül!
Lót-fut riadt zsandársereg.
Az ám, a híres rácsotok!
Tört fogu eb, csak vicsorog!
Átharapott vas-hatalom,
közted az élet kilobog!
S hiába már az üldözők!
Reflektor-kés nem éri őt!
Árvízbe bújt gyümölcsfák közt
lélegzete felgőzölög.
Dunaparton a vérebek!
Fajankó kézben fegyverek!
Sortűz! – ha fölröppen galamb.
Szállni mégis csak így lehet!
Ez az eső már oly kemény.
Falat pincéig ver a fény.
Csillaghegyes robbanófej,
vad telitalálat-remény!