– Kőboltot a lélek fölé, mert megigézte a mélység!
S darócban, hó-kiütéses hegyen a zarándoknépség
fellegszínű lovakon gázolta a csillagok fényét.

– Kőboltot a lélek fölé! És összenéztek, hogy vajon
valaha melyik volt kőműves? Melyikük tudna majd azon
a kőbolton munkálni? A paranccsal elrendelt falon.

Darócruhájuk ledobták és kőművesek lettek ők.
Kezük formálta kőtorony háta emelkedett előbb,
éj szétfoszló koromcsíkjai között vertek rá tetőt.

Tetején áldomást forrás-énekükkel csaptak volna,
tető pléhablakából nevezve néven mindent sorba,
de a legkisebb átbukfencezett fejük fölött, szólva:

– Magasba húztam veletek ezt a falat, mégis mélybe.
Zuhanok, hiábavaló társak, lelkem semmijébe.
S befúrta magát a halálba. Ködlő szeméremrésbe.