Nekem volnál szelíd vers
utolsó menedékem?
Tiszta formák labirint
útján kopott el térdem.

Táncoltam én, mint Kató
fehérharisnyás lába.
Nagy, tüzes szőlőfürtök
hajoltak lábnyomára.

Lassúdott lépés: botlás.
Elég volt virtuskodni.
Szemem gyűlő homályát
virággal teleszórni.

Rájuk mondani: napok,
s e világra: végtelen?
Robajló látomása
az éjnek ég szívemen.

S ha feléget, hát úgy kell!
Hangod már nem tép sebet!
Felszaggatom a sziklát!
Sírt ástál? Én is neked!

Alvó tündérmás! Sárnak
tenyerén: magad égi.
Paradicsommadaram! –
utamat végig-égi.

Hozzám így lehajoltál?
Még engem is szerettél?
Hiába mosolyodsz már.
Megettél. Eltemettél.