Vers egy becsukódott írisz fölött

A legvidámabb írisz csukódott
össze legelőbb.
Hja, nem is olyan könnyű itt az éj.
Mint a lepedőt
a bozontos, jéghideg fénybe most,
te buta virág,
téged is kifüggeszthetnélek, meg
a csúf karikát
szemem körül, meg sajgó szívem szűk
barlangereit.
Kifüggesztve ott felejtenélek,
s könnyebbülve így,
telne vágyam, mitől álmomban is
sírás fojtogat:
meglesném mind, mind az immár üveg-
testű dolgokat.
Átnéznék rajtuk. Még a mélyükön
sem ülne homály.
(Álmomból ilyenkor felocsúdom
s remegni muszáj,
s valakit vagy valamit szánni, csak
úgy, magam helyett.)
Bolond dolog azt álmodni, ami
az élet lehet.

A sűrűn

Valaha üldözői ketten voltunk.
Majd egész csapat! És most? Öreg,
szélütötte, mocsáron tűnő szarvas,
csak magányos alakom követ.

Olykor megállok. Lidérc ül s félhomály.
Kiálthatok – kísértet kacag.
S mint sikos kígyón a vérező holdfény,
csönd, siklanak rólad a szavak.

Horzsolt levél súg: „Erre! Agancsa ért!…”
S – Láttad-e társam? – kérdem egyre.
S már nem tudom: ő csal, vagy társaimért
török a néma rengetegbe.

Jónás

(Babits tíz éve halott)

A nagy, a szörnyű toroklobbos,
a zordon Jónás – Atyánk, halott.
Platánok néma lombja s bokros
kökény közt, hol a forrás ragyog

és verset írt, ott tudja minden:
most „elzengtek Szapphó dalai”.
Átkos a sors, mely porrá törte,
s ki gyáva porára hajlani.

Forró szájjal kiáltom neved.
Rózsák nyílottak sírod kövén.
Tavasz van. Virágsziromhullás.
Emberek helyett sír a kökény.

Nagyon fázom

Ó, fekete vaságy! Elvarázsolt nimfa!
Röpíts ma éjjel szalmakoporsó!
Bál van. Oda hát! Zuhanj koppanva, ingva
a lámpák alá! Legyen csók-oltó

hideg s diadallal jöjjön a jégvirág,
termek perzsa pázsitján rianó!
S majd addig maradunk, párom, vaságy,
míg kristályával szívükre ül ki a hó.

De nem! Mégsem! Maradj te, elvarázsolt ágy.
Ez csak dölyfös, beteg hazugság volt.
Valahol gyertyák gyúlnak most karácsonytájt.
Éljenek… Melegítsék a Jászolt.

Nem is vers – csak szomorúság

Szilánkjaira hullt a fagy.
Jeges, pókhálóvékony ujjain
tótágast állt a rácsok között.
Tágult szemekbe szökött a kín.

Bennem is a tolvaj árnyak
az öröm lugasát összetörték.
Medúza fejére illő
gyöngyként pattog az eső szét

az ablaküvegen. „Látod,
így fröccsen köddé ez a pillanat,
amint az utakra támadt
árral elhagyod árnyamat,

és úszol, nem nyíló vízi-
folyandár te, úszik tajték-harangod,
s mit tudod már, hogy valaha
tested karom közt aranylott?”

Szóltam. (Vagy szólhattam volna?)
Asszonyi volt az éjjel. Álmatag.
Puhán ejtette ránk a fagyot,
mint fényét egy gyémánt kirakat.

Téli rege

Ilyenkor jártam a határt.
Kutyám kisért. A hó hevert.
A helység füstje elrepült.
Csönd volt, talán szivem se vert.
Lám, megfagyott, mint gyenge fürj,
megfagyott az egész határ.

Előttem puszták, jegenyék.
Sötét és csillogástalan
ágyán kikel a jég: a szél
szétdobálja gyönge szavam,
fák titkos ágain zenél.
Dermednek puszták, jegenyék.

És nincsen, nincsen ember itt.
A lány, akinek bíborát
meggyűrtem – fogtam: széthasadt,
a szétvonagló száj borát,
nem csókolhatod rám magad!
Nélküled minden emberibb.

És nincsen, nincsen ember itt,
a cserzett agg, a pipafüst
kénes kígyói közt a szent!
Te álpróféta! színezüst
díványoddal de messze lengsz!
S nélküled minden emberibb.

És nincsen, nincsen ember itt!
Apám, a sápadt katona.
Kökény-szemében napsugár.
Maszkját nem vette le soha.
Hamuját hordja aszu nyár,
s nélküle minden emberibb.

Lehel a puszta, süt a hó.
Még kit tagadjon meg a vad?
Bársony ölü pillanatok,
kiszakítom magamat:
ne kössön se kéz, se kapocs!
Lehel a puszta, süt a hó,

kutyám kisér, a tél hever.
Nem koporsó! Nem ravatal!
Sötétlő mélyén titkait,
ezért a vágy, a szárny, a dal,
megoldja már a láz, a hit.
Kutyám kisér, a tél hever.

A szél seper, s csak jegenyék
hordják a munkás kéz nyomát,
emberi álmot, vágyakat,
míg álmodva tárom a brokát
végtelenbe szárnyamat,
s néznek utánam jegenyék.

Tó habját látom. S azon túl
tavaszt, menyasszony-fáival.
Szőlőt kapáló lány nevet,
találkozom egy férfival,
apámnál bölcsebb, délcegebb.
Domb alját látom aranyból.

Tornyok alatt a szüretet.
S édesanyám a rózsafák
alatt fekszik a heverőn –
hulljon az édes rózsa rád!
fiút szül majd a szeretőm,
hajamba túró gyereket.

Így álmodom. S ha riadok,
a pusztaság fehérbe vont
földjén zokogás a dalom.
S ki megtagad, s átkozva ront,
vágyom hozzád, Társadalom.
Kutyám vonyít, fölriadok.

Megtalállak, Paradicsom!
Hej, vissza! Pattog, süt a hó.
Ott vár a véres, szép tavasz!
Ne a semmin légy hóditó!
Ott izzó tömbben hűl a vas,
és épül a Paradicsom.

Ilyenkor repültem vissza.
A helység füstje lebegett.
Az ablakokból fény áradt.
Szépnek daloltam szennyedet.
Beteljesültek a vágyak.
Szívetekig szálltam vissza.

Mostanában Bartalisra gondolok

Mostanában Bartalisra gondolok
s olyan az emlék, mint a friss, meleg kenyér,
vagy hegyi ér vize, ha asszonytenyér
meríti meg, s a fény tetején lobog.

És látom Bartalis, kis magyar paraszt,
jó kese lovával vidáman kocog,
hegy gerincén lapul a tapsi, pocok
gyémánt szeme tüzel, kigyúl a haraszt.

S hol a violaszín tengerszem buzog,
s aranyfátyolú köd hol sose foszlik,
Bartalis roskadt kunyhója piroslik.
Ikrásabb a méz s ízesebb a hus ott!

Még tündérek lesnek, sápatag borok
ha eliramlanak vérünkön tova.
Nincs álom teljesíthetetlen. Soha
nem hallgat a szél, forró holdfény csorog.

Még a fák hegye is csupa, csupa láng!
És tüzek siklanak a bérci havon
(ó, e képhez hogyan hajlítsam dalom?),
illatos folyondárt hordoz a palánk.

Júliusban lucskos, barna körte ver. S
óriás, színes pávafark, az ég szétterül,
mind aki ölel, harmatos fűre dűl,
fényes harmatban mosakszik itt a vers!

…Politika vadja dög a veremben.
Berzsenyi sorsa, bartalisi élet,
embersűrűbe vitt, ami enyém lett.
Magányotok kőpántja véd-e engem?!

Rokonom, kit lenyakaztak, Chenier.
Nézd, saját forradalma ölte meg őt!
Szegény jó Blake is rokonom… S tetők
fölött én is lógok éjfél felé.

Klapancia Arany úrral

Azt hittem nálam sohasem lesz
egyetlen csapzott, megsárgult jelző.
Se kép, mire a Jóska gyerek
rávágná, hogy az ház! ez felhő!

Azt hittem egy ilyen rossz verssor,
mint tigris alatt a lombcsapda,
beleránt a ragadós földbe –
s csak jajom temetésem papja.

Azt hittem olyan lesz a hangom,
saját anyám úgy véli: tenger
elvesző, rojtos hullámait
hallja. Hattyút tán? – Nem is embert.

Azt hittem ember és tenger, bíz
csapnivaló, tilalmas rímpár.
(Künn kereket hány a forgószél,
fűz, tóba hullt fejjel kalimpál.)

Micsoda parasztos hangulat-
keltés! Ilyet sohasem írok!
Azt hittem legalábbis… Most mégsem
leszek laza, rossz vers a bíród.

Mint mikor a sötét fölszakad,
a didergő hajnali őrszem
forró szemmel öleli át a
távol őrködő társat – zölden

nevet a halványuló égbolt,
vállukra ül s a félelmeket
derűs erővé gyújtja a fény –
körém is ilyen hajnal lebeg,

s egy ősi nyugalmú őrlánc néz
felém. Magyar? Nyilazó hun tán?
Az ég tükrében nézem meg magunk,
s megtisztul arcom ködök múltán.

Mint a bajvívó, ki csak tetteti
a lomhát, ilyen lusta-laza
a szó egymáshoz odavetve.
Meg-megakad a darabosa.

Egy hang sincs, ami kötekedne.
Magányos, gőgös hegyi szőlők
fénye látszatra ilyen hóka –
szó, szürke szó, de csak a bőröd!

Sokáig nem értettem (na de
azt sem ám, hogy meredt őr vagyok!)
a nagyságot miért vetik csak
panyókára a régi magyarok?

S hogyan lehet csak úgy, lassan
fölrepülni, mintha nem repülne?
S hogy micsoda erő van egy-egy
megbotlásban, széttört rímbe gyűrve.

Megfeketedett már almáim
magja – világosabb a szemem.
Nem csoda, ha cinkos mosollyal
int öcs a bátynak: megérkezem.

És érti már az ősi játék
szépsége mért oly kimondhatatlan;
semmi szónak hogy lesz oly gyümölcse,
miért az ember nyála csurran.

Úgy írom én most ezt a verset,
Bolond Istók jobbra s Jónás,
majd Ady úr a Léda balján
s Attilával Vitéz nótáz.

Azaz, bennem gyullad az a
vers ki, míg Vörösmarty Mihály a
napfénybe emeli homlokát,
mint a rőthavú Himalája.

S zúg a Kórus. Bánom is, hogy
ez a vers véres-rosszul indul!
Arany úr átszól: Öcsém, néha
rejtőzve szólunk álmainkrul.

Kik Isten arcát kőbe zárták,
tán a görögöknek volt ily kedvük,
rossz versek köpenyébe is, öcsém,
fajtánk örök-arcát rejtettük.

Apámmal, anyámmal

Fekszenek ketten szép nyoszolyákon.
Izzik a lepel csípőjük haván.
Bűneik édes gyümölcsösében
siklott az éjből gyúrt csillag alám.

Lakta-e ember valaha ezt is?
Nyílhat-e leány mocsara mélyén?
Fekete, sűrű éjszaka nyomja,
fénytelen lángok csüngnek szegélyén.

Forr, bugyog, mállik egyre az anyag.
Formába rándul sikamló röge.
Készül a mélyén, ködlik száz torzó.
Ki, aki játszik? Isten? Ördög-e?

Látom anyámat. Áll, mint a bűnös.
Kérdezem tőle, miért oly öreg?
„Fekete lettem, mint fa a tűzben.”
Mosolya, mint a szétpattant üveg.

Feketén suhanna árnyával körül,
de repedéstelen, vak falat talál.
S fújtató, foltos bivalyon ülve
vessző kezű apám utamba áll.

Hajában rőten levelek ülnek.
Szemében kékell gúnyjának szine.
Szép így, amilyen lehettem volna,
ha szelídebb földet teremt ő ide.

Hamuszín arccal roskad anyácskám.
Fejét fölfogni ki hajlik fölé?
Lakatlan csillagon vasba vert
pribékem. Kié? Istené? Ördögé?

Egy bogár temetése

Rossz szél hátadra, rács közé vetett.
Temetést rendezek egy bogárnak.
Volt-e, ki megértette életed?
Néma tébollyal táncodat jártad.
Nem ringatnak több foszlató szelek.
Ravatal-tenyerem most az ágyad.

Mily törvények útján ért az öröm,
hogy fénykörű bolygód szállt magasba?
Zenehajó sötét csillagközön,
mennyig a tested így ki ragadta? –
míg isten fia, én, magam töröm,
ha nem dőlök rögre, szájra, vasra.

Íme a kevélyek pávatolla,
szaggatott kócú boszorkányseprű.
Gőgünkre szökell a báva bolha –
amíg téped, megbocsát a szegfű –
nem úgy hallgat, mintha néma volna,
csak a szótlan istenekhez lett hű.

A málna mézes bokrában ébredt.
Táncolt. Csatázott. Holtra sebesült.
Tudott szeretni? – Akkor mért féreg?
Szárnyán ég tüze tükröz, sose hűl.
Hömpölygetik őt milliárd évek,
fektetett nyolca ring, végtelenül.

Tenger az isten – én hullám vagyok.
Ádám megadó mosolya éled,
és elborult homlokomra rakod,
Teremtő Ujj, szelíd érintésed.
Csak az én világom végét hagyod
magad mögött, szárnyas angyal-féreg.

A Fényhez

Csapdában sínylődő Fény, te,
ó, szökellj elő a mélyből!
Szakadj ki már a sanyarú
kövek gonosz rejtekéből.
Estté nőnek ott az árnyak,
homállyá hűl az aranyad,
világítottál, mint rózsák,
repülj elő, mint madarak.

Hűvös szárnyát teríti rám,
szökell elém régi emlék,
mintha kertünk almáiból
gyermekkézzel újra vennék,
az égnél mélyebb ég tör át,
a csillagok úgy fénylenek!
Madár repül fel tétován
s lebegve áll fejem felett.

De volt már valami ebben
az édes örömben fanyar,
csípő füst fedte a fényt, mint
ősszel, ha meggyűl az avar.
Valahogy mögém kerültem,
akár a fenyő, feketén,
akár a barlang, kincs helyett
űrrel ásító rejtekén.

Szél ingatott fonnyadt kórót,
fenyőkre szúrta fellegét,
álmaim, mint piros holdak
görögtek már a földre szét,
borzolódott már az éjjel
és villogott a félelem,
s verdesett a vállaimon,
mint lámpafény fent késeken.

Valahogy mögém kerültem,
mint rácsok közt az éjszaka.
S lecsukló fejjel, mint a gyermek,
ki nem találhat már haza.
Állt a világ s a csillagok
suhanása hallhatóvá
lassúdott künn az űr körül,
s jött egy tündér, s hamu hullt rá.

Jött egy tündér s de szeretett!
Közelített s ide nem ért.
S jött egy másik szamócával.
Ő se volt, csak kísértő kép.
Nyúltam utánuk s száradott,
görcsös faággá vált karom,
ahova léptek: tó terült –
villódzó ágam lógatom

föléjük, s beszél a víz,
örvényét ringatja, bontja,
arcnélküli kedvesem hull,
magányom fekete kontya.
Beszél a víz, s bennem is
százágú patakok riadt
lihegő futással mentik
fény-nem-látta álmaikat.

Ekkor már minden menekül.
Mint havasok közt a falvak
lábrakaptak s futottak, míg
a hómezőn mind meghaltak.
Mire kibukott a hajnal
a hágón, ott már csodaszép
rózsaszín szőnyegen látta
a holtak szétvert seregét.

Menekülés és pusztulás.
Roppan, süpped a hó. Lelkem
egy percre botjára dől, mint
öreganyó az ősz kerten.
Süpped a hó és hol az út?
Tündérek lábnyoma hol van?
Utánuk-nyúlt kezem faág.
Megkövült árnyam a hóban.

Csapdában sínylődő Fény, te,
ó, szökellj elő a mélyből!
Szakadj ki már a sanyarú
kövek gonosz rejtekéből!
Mind betelt a rossz jövőből,
amit csak vállam hordhatott,
csapdádból, ó, törj elő már!
Süsd be a horgas holnapot.

Próba

Egy ősi, gyémántlevelű, őszi
erdő az ablaküvegen,
didergő testünk harmatától
kinyílt, s mesélt, mesélt nekem.

A görcsös fatörzsek (fürge erecskék
a lehelet-lombok alatt)
önfeledt panasszal egyre keresték
a tűztollú madarakat.

S én, míg elképzeltem képzelt vágyukat
s átéltem a sosemvolt kínt,
s magát dicsérve trónolt a lágy tudat
erényein, szóval amint

úgy lelkendeztem, mint szépségén Nárcisz,
két rács között furcsa álmot,
dehogy álmot, valódi fehér pillét,
csapongó pillangót látok!

Képzeljétek, november van! Az első
hó a tetőről idetűz!
S mégis e csapzott, dermedt, őrült lélek,
egy pille kísértete űz

velem tréfát? Meleget és fényt akar?
– Nézzétek! – hívom társaim.
Jönnek, hogy most már hárman nézzük… sárga,
tört fény csurog a szárnyain,

a gyémántlevelű, lombos üvegen
jajongva néz át, könyörög.
Miből áll az ablakot fölrántani?
Hadd hulljon be az üldözött!

Hadd tapadjon a fakó kis folt köré,
mely a zárka boltján lapul.
– Ugyan, növeld zárkánk létszámát négyre
csöndben, simán, zajtalanul!,

sürget egy hang. Mégsem mozdul idebent
semmi… semmi… csak a szárnya
ver árkokat némán, némán szivemen,
ha szétcsapja, ki- s kitárja.

…És aztán eltűnt. Mintha az Isten már
megunta volna a próbát.
Megmértek. Éreztem könnyű voltomat.
Szép Nárcisz Nárciszt, a rondát.

Álom harangszóval

Börtönharang. Lélekharang.
Halálpiros, lázas álom.
Semmivé lett tiszta fészek,
mint mesékben, utad járom.

Fut, ágazik tornyaidra,
termed falán, ágyad alatt
csipkerózsaszirom s inda.
Csipkerózsa te magad vagy.

Így pihensz ott. S olyan tiszta
szád ívén a néma éjjel.
Kékbe-szegett mosolyával
csak az élet hullik széjjel.

Mint egy súlyos csipkefátyol,
csipkerózsa mit se tud már.
Törött-korsó-derekából
álom ömlik ama kútnál.

Tudtad? Alszik csipkerózsa.
S te magad vagy, aki ömlesz.
De hiába, álmod nem fogy.
Herceg sem vagy. Kőszörny csönd lesz.

Álom a kenyérszelő késről

Szétszakadt szívem egy nagy, piros virág.
Ahány a szirma, én annyi voltam itt.
Barbár ha voltam, elűztek szent libák,
s barbároktól óvtam Róma falait.
De végül is engem igazán ki lát?
Ó, csak szemetek csöndje nyugtalanít.

Mert tudjátok meg, addig meg se halhat
létező, míg halló fülre nem talál.
Egyet, egyetlenegyet aki hallhat –
tenyerében tiszta vízzel telt pohár,
s kopónak se int, míg a vándor hallgat
a súly alatt, mellyel nem bírt a halál.

Halljátok, hiába rángok kötélen!
És hiába rejt a temetőgödör.
Majd túl a homályon, túl a nagy éjen
árnyam a fullatag városokba tör,
s mélységes álmú telihold fényében
kulcsra zárt ajtókat ver az ököl.

És megláttok izzó felismeréssel,
tárul a ház, a tűz rőzsébe harap,
ott döfjetek át kenyérszelő késsel,
hogy kezetekből vegyem nyugalmamat.
Míg el nem nehezültem ennyi fénnyel,
érzett a hús s egyre új sebe fakadt.

Egy jázminág alatt a Föld elmerül.
Gyermekké újul minden fáradt ízem.
Körém a holtak családi köre gyűl,
szomjú tánc alá szárnyas hárfa zizzen.
Boldog halál, már nem vagyok egyedül.
Menyasszonyok közt jön a szelíd Isten.

Magyar költő

(Kedves költőm olvasására vágyódva)

Még tíz év s majd én is így fogom
füstös, zord szájjal mérni az igét.
Mint szélhordta köd, az alakom
áthúz a földön (rozsföld, esti rét).

Homlokomon nagy, bolond, fehér tincs.
Markomban fütykös, szívemben hallgatás.
Suhanó egek megtört fénye hint,
az úton egy gyerek s egy vén: két kapás.

Tavasz lesz épp, vagy újra Hunnia?
Az bizonyos, hogy lesz egy nagy kutyám.
Sok halottam. S a mások kisfia
gyomból fon füzért fejemre sután.

Mária megy a sziklasírtól

Egy asszony megy, megy az úton,
mint Mária a sziklasírtól.
És három lovas szembe jő.
Három lovas jön és így szól:

„Parázscipőd hadd adjam!” „Én
vassal sütöm ki a szemed!”
„Nézd, ott a nyárs, hadd lökünk rá
fiad helyett! fiad helyett!”

És kacagnak, és köddé válnak.
Sziklasírból csak én üvöltök:
– Uram, hol hát húsvétos jobbod,
mellyel arcát rózsásra törlöd?!

MZ lámpa*

Egy tejszínű, sima gömb a kopár
szobába lóg. Őrangyal a neve.
Csak e cinikus paranoia-kor
nem tud mit kezdeni vele.

Mint a rabét, a haját lenyírták.
Arca se szép. Álla túl kemény.
De látom a közös ágyat benne,
mint testvérében a szegény.

A fajtámat, mint a gödrök meszes
négyszögében egy családi ékszert
(ami erős, vad sírással holtat
s elevent is élővé tett).

Anyám szürke koponyája holdját.
A szikkadt, sötét szem ilyen részeg,
amputáció alatti álom
ködében szeret meg, élet.

Ilyen börtönkosarasan hódít.
Ilyen kórházi alagsor-csupasz.
A gumikerekű tolókocsik
egyikén feléledt utas,

kit a műtős a jégdoboz elől
egykedvűn repít a kórterembe.
A kivégzőosztag szíve dobol
összefacsarodva benne.

* MZ lámpa (jegyzet)

Tél, reggel

Az első szó: csillag. A második:
gyümölcsös. Most eszembe jut a: suhanás.
Majd harangzúgás hömpölyög körém
s hajnali szemmel üdvözöl a zárkatárs.

Körülbelül ennyi e korai
reggel. Künn valódi a csillag-gyümölcsös.
A villogó havú szélben fehér
ökörszem minden hópehely, csapong, röpdös.

De később, egy tiszta pillanatban
írisz ruhájú, könnyű lovasok – tudom,
csak társzekerek döcögnek lenn a mélyben –
jönnek a kongó börtönudvaron.

A nagy Pilis minden árnya rőt már,
s a jégcsapfurulyás zuhatag medrein,
hajnali hócsillagú fák közt
nyargal Ady úr gíme, egy sötét, karcsu gím.

És elnézem még nagy rohanásuk,
amint űzőbe veszik fönn, fönn a hegyen,
aztán lobogva kibomlik írisz-
ruhájuk, s a ködben mind útjára megyen.

Szememben megüvegesedett képük.
S szólunk társammal, mint az úton két kereszt:
„Neked sorsod, hogy sose hidd őket.”
„Neked sorsod, hogy mindig nyomukat keresd.”

Melegszünk egymás sebénél. Egyőnk
hinni nem tud – másik csalódni nem akar.
S kígyóként fojt a szó már, a szörnyű
földi sár, s a szörnyű, sáros ég betakar.

Vers, mely majdnem epilógus

Rőt frakkot hordott, mint az erdő
kísértethada őszkoron.
Szakállt tán nénénk imakönyve
elsárgult lapjából csinált.
S pompás öreg legény volt mégis.
Havas kezében sétabot.

Tulajdonképpen túljutottunk
az egész adásvételen.
– Lélekben mindig gyermek valék –
szólt könnyű bókkal s meghajolt.
S mint vetkőződtek künn a fák, úgy
vetkőződött életem.

A terem nagy volt. Oszlopokkal
tartott boltján árny repkények
szárnya ért. Körbenéztem. Szelíd
álomban alján koporsók.
És mennyi fajta! Kő és bronz, és hűs,
és lágy. Érc és hat szál fenyő.

Ó, most nem emlékszem: fenyő volt?
Bronz volt? S nagyapa-keze közt
meddig álmodtam, árva fiú?
Mint a mészárszék kutyái
nyaldossák nyelvükkel a rácsot, a rácsot!
S még mindig van vérem, szívem…
és szavaim.

Tettető

Túl sokat nézem magam?
De lásd: másokban nézem.
Másokban ismertem meg
magam ilyen egészen.

Testvér helyett így csapott
arcomba önnön arcom.
Szétterpesztett lába közt
föld ringat: alszom, alszom.

Vagy tettetem az alvást?
Félem én szeretőmet!
Nagyanya mondta egyszer:
a vad nem árt a kőnek.

„Kővé merevülj és a
kígyó azt hiszi, holt vagy.”
Megfogadtam tanácsát.
Tettetem magam holtnak.

Testvértelenül

Testvéred volt? Nekem sohasem.
Volt szeretőm, s untam estjét.
Verő repkény szürke testén,
várt egy messzi, könnyed hegység.

Előbb pihen sas a házamon,
mint csak egy, egy, aki megértse.
Keserű dal, kit vigasztalj?
Fütyülj az élet kegyére.

Mondják, testvére senkinek sincs.
De lehetne! Lehetett volna!
Csókokban forr fénnyel a por,
hull az éj holdhajú kontya.

Kedves, hiányzol

Most balomon helyetted éj ül.
Nem mondod együgyű mesédet.
Hogy boglyatőn holdsarló kékült,
az öledbe hullt és megégett.

A szénába temetted aztán.
S hogy vállaidra csapó szárnnyal
mikor ittas pacsirta szédült,
szívedből tört fel a madárdal.

Édes, alvó süvege az égnek
dalodtól meg fog most repedni.
S ömlik tiktakoló szívedből rám
a titkos, szénaboglya semmi.

Vágyakozás

Mint egy kísértet,
akin az éj fakó fénye át meg átjár,
elhagyott ágyamról rám néz és hivogat
odaképzelt, sóvár szemed.

Lebegve nevet
mélyből a te varázsos kísértet-szemed,
s hol játszi ákom-bákomokat írt a kőre,
izzó szirom lábujjad nyoma.

Szállok fölötted.
Karod erős, forró kövü kapuján át,
ó, mikor fogok én újra már repülni
édes, tiszta szájad felé?

Ha jön az éj, zengő tenger.
Körbefoly, mint kristályos ámbra szigetét.
Eltévedt, messzi, drága társam, feloldva,
sötét árjával hajt feléd.

Hajnali óraütések

Három ezüstös, hosszú koppanás.
Alszol? Hajnali óra nyelvel itt.
Hűvös nagy szökőkút szökken valahol
és permetezve szitál a lelkedig.

Álmodj! Négy már az ezüstös, hosszú
koppanás, és fénye szinte arany.
Vidám, virágos hajnali gályán,
siklik az álmon két boldogtalan.

Szívünkből az éjjel, mint az árvíz
elüget, bár néha, néha visszaint.
S mint két harangszó összeforr a fényben,
eggyé kötődve visznek szárnyaink.

Uram és te, és életem

Virágzott a hárs. Elnyílt.
Sápadt szirmot tapos a lábad.
Sziklák barlangos bensejének csendje
maradt utánad.

Szétnézek. Hol vagy, élet?
Megcsalt már engem az Úr veled!
Öregen, bezártan néz felém az est,
jön és eltemet.

Míg mocsarak hófehér
vadlúd-éke száll csillagtalan,
borongó homlokán az éjnek, de
nagy árnyéka van

tűnő alakodnak már!
Hogy hasadt fel ennyi szakadék
távozó lépteid nyomában? Csak
az ég maga ég.

Csak a frissen ültetett
bokrok és gyümölcsfák lángosan.
Agyagos kezem közt fekete felhő
siklik át s rohan,

rohan utánad! El! El,
tőlem el! Elnyílt a hárs is. El-
röppent a csalfa korarügy az ágról.
Izzó mennybolt el-

száll galambbal és sassal.
Hová mégy, élet?! Csak szakadó
kőgörgeteg dörög a mélyben, még a
kéken fakadó

moha is elkúszott már!
Válladon szárny? Tollát vesztő ég?!
Markod a sötétség szövetéből
sebkötőnek tép

ki eleven darabot?!
Meleg és tündöklő ing legyen!,
szólsz, s már öltöd is magadra a füstből
meredő hegyen,

a zölden párolgó tetőn,
ahol ti hárman, Uram és te
s életem, látszotok feledni: az Úr
égő jelére,

ki reszketve futott,
elhagyva mindent, anyja jázmin
lugasát, a rózsákkal átfont gyertyák
fénykörét, jázmin

lugasok közt a templomot,
s agyagba nyúlt, ha az Úr akarta!
A forró agyag hólyagosra csípte
és összemarta,

de mikor az Úr öreg
közönye rá lassan hervadott,
úgy gyúrt belőle világra zsoltárt, hogy
téged alkotott.

Zsoltáros szájam a mély
kopár morajától elnémult.
Az anyag cserepesre szikkadt. Ólom
röge hull, még hull,

ijesztő súlyú könnycsepp,
csepp után – nézzétek kezeimet!
Uram! Uram, elnyílt a hárs is! Most már
őt hová viszed?

Az életemmel együtt?
A rügyező mosollyal együtt?
Uram! Mért akarod magadnak csak,
ha együtt teremtettük?!

Torony, mely túl sokáig állott

Éj van. Vadlibahangon kél
– régi, kicsorduló emlék –
boldogtalan kamasz-kaland:
lestem márványszobor csendjét.
Fekete, döfő melle volt.
Fekete szíve rejtve volt.
Magányosan, sóváran állt,
és egyszercsak hozzám hajolt.
Fekete, duzzadt sátorát
felvonta az est. Hallgatott.
Szegény szobor!… Hogy szálltak fönn
a ragadozó karvalyok,
s úgy bukott le a nap, mint a
római birodalomban,
vöröslőn, forrón tükröződve
ezer narancsfalombban.
Fekete szája véresen
tündökölt, csalt –
Nem őrület?:
A szerelem én vagyok, szóltam,
s belémvetették tőrüket
az állótükörbe szédült
csillagok, amikor halvány
testemen forrót sikoltva
életre kelt az a márvány.
Ó, mily könnyű volt a márvány
türelmes jég-bestiáját,
lelkemben megvetve ágyát,
űzni a szív félhomályát!…
De gyönyör-e burkolózni
magányod csalánszövetébe,
míg, magadba hullsz csak vissza,
mint akit hínár ránt a mélybe?!
Már jégvillák között a havas
szél korbácsol mandulafát,
a sugártalan piros napon
nem ígérhet többé csodát
– sültalma farsangja? esküvő?
feszül ágain a hó – mikor
volt az, hogy a mandulaágon
olyan a hó, mint a cukor?
Ki mondaná, hogy én vagyok
a szerelem? S magam teljes
világom vagyok? S nincs kapocs,
melynek célja volna magam,
nők, virágok vagy más között?
Elúsztak, mint a fekete-
foltú hattyúk a fűz között,
elúsztak tévedéseim,
e sikamló balgaságok,
s úgy dőlök rád, mint földre a
torony, mely túl sokáig állott.
Talán téged nehezebb lesz
szeretni, ki nem az árny vagy,
amely belőlem kivetül,
s csupán tőlem függ, hogy szárnyat
mutasson, fürge nyúlvadászt,
pillangó táncát, mézevőt…
Talán ölelésed izzó
harapófogó, s annyi est-
kendőzte homlokod fölém
barbár diadallal tárul,
mert nem egész az ép sem, csókod
olvadt parazsán átnyúl
kísértet-ülte, fekete
szirttel az árnyék – a salak!
S tán simuló ujjaid (most) el-
képzelik, hogy megfojtanak.
Szád ívén talán egy percre
a dzsungel suttog s párducok
villognak össze cinkosan
veled… Halálos tó bugyog
mögötted, és azt is látom,
Prométheusz keselyűje
szádból ivott, ujjad fürtje
csőrén becézve lebeg. – Fű-e
alattad az a vad zöld? Lomb?
Vagy eleven, horgas méreg?

Fekete-kék kígyók őrzik
zord tilalmakkal kivert éked,
csípőd. Látom.
Már a piros
árnyak, s a fojtogatókék
tó vize összecsapódik
és ömlik, ömlik az éj szét.
Csupa varázslat, kísértet.
Elkárhozásra szánt templom.
Papír-Gorgó, álszörny-limlom
pórázra fűzve kísérnek.
S gyötrődő arccal – míg az ég,
tűz és füst hogy eltakarodtak,
ünnepi barna almakert lesz –
a Paradicsomot hoztad.
Ott énekel szemeidben.
Zöld lidérc fut a kapu bronzán.
Remegő kezem nyitja – ott ülsz,
kutyád hófehér oroszlán.
Hókristállyal gyúl s mögötted
ragyog egy fenyő. Levágom.
Megkoszorúzlak. Átlépünk,
mint dög tetemén, a halálon.
És fejünk fölött lassúdan,
mint egy Botticelli-képen
két komoly, szótalan angyal
táncol virágzó ingében.

Abelard éneke

Talán csak neked, talán csak rólad
összezárt szájam így haborász:
Míg jobbja űz, baljából az Úrnak
arcod mosolya röppent, Heloïse.

Mint ritkás erdőn vándorra tűz a
lombsátor csúcsán egy-egy szép gyümölcs,
s tenyerét tárva fohászkodik a
szélnek: Szakítsd le őt, addig süvölts!,

s elérhetetlen húsához beszél:
Éhezve várnak kitárult kezek!
Az Úr balján, Gyümölcs, így nevettél,
míg erdőmben találkoztam veled.

S ki tudta? Egy perc múlva én messze,
már messze lépek. Égő út lobog.
Szomjam nem oltó gyümölcs, szomjoltó
elérhetetlen, messzi mosolyod!

Ha ölembe nem is hullt (játszott a
szél is), az Úr akarta látomás
lelkem felszökő tetőit úgy be-
tölti, felejthetetlen Heloïse,

hogy sorsom hajszolhat sűrűbb erdőn
s a dér, mint hullószőrű eb kisér,
a perc megújul, mikor gyümölcs voltál
s ujjongva várta hulltod két tenyér.

Heloïse éneke

„Nem volt még ilyen sűrű az erdő.
Villámok eleven kígyója még nem lobbant ennyi fán.
Remeg piros, bordó, karmazsin színű ágyam.
Fehér, beteg Abelard jön, jön hozzám lován.

Eszelős, szép oroszlánkehelyben ring a könnye,
és helyette ott virág s a könny, a könny kacag.
S én – örömök zengő harangteste, én, én,
már tilos, édes ölének tárom derekamat.

És mégis, ajkadon feketedjem meg, mint a virágok,
mikor füttyös, durva suhanc, a szél,
lombtalan, fekete csontját mutató erdőn, ki-
száradt, megtörött bokájukra lép.

Jöjj édes, fehér, lányos Abelard!
Majd eltakarom az ért gyümölcsű éveket előled.
S egy éjjel, ha vérrel festett óránk már lejár,
meddő, kiégett testünk fölé boldog szárnyak nőnek.”

Medve és dal

Nagy eged, hogy rám leszakadt már,
de magányos föld fölött hagytál.

Rosszabb lett, mintha nyakam szegve
parázs avarja, borít pernye.

Tőle lettem ilyen bozontos,
tántorgó léptű, ilyen rongyos,

vad, mogorva medve, esetlen
– bár késed lapulna szivemben!

Medve, medve, ej, minek nézett,
Atlasznak nézett tán az élet,

hogy téged, ki fenn, s rám sugárzott,
ólomboltú éggé varázsolt,

s alázárva, mint egy harangba
(eleven nyelve e harangnak

én vagyok!) zeng örök időkig,
testem ha falához ütődik.

Mint egy szeletet az almából,
kihasítottál a világból.

Fölneveltél. S mint a rozmaring-
kehelyben érett magháza ring

már ősszel, hordom ért kínjaim
sátorát, mint agancsát a gím.

S hordom, hordani fogom egem,
állócsillag-mosolyod nekem

megkövült karod árkádjai
közül fog eztán világlani.

Rosszabb így, mintha nyelvem tépnék,
vagy lila füstű szénné égnék,

vagy ég helyett süppedő korom
temetné be tántorgó nyomom.

Már-már úgy volt, felkötöm magam.
Kisebb lettem, hogy tolul szavam?

S csaló csapdán, a halálon
átugrottam, látván világom,

a föld (jégcsaprengeteg alja)
ölébe zárt énekem hallja.

Jég nem olvad tőle, jól tudom.
De mint egy orgonasípsoron,

kereszted terhével énekem
kiált a millió jéghegyen.

Csupasz, sikos falán, mint fenyő,
mered a dal s egekbe nő.

S ha levele csupa epe s tű,
mégis zöld, illatos levelű.

Engem is egészen eltakar.
Nincs is a medve már, csak a dal.

Hideg téli est lett

Csapzott ködmön – nem melegít,
csak eltakar a téli fény,
de melegebb, de sugárzóbb
szerelmet fonhatnál körém!

Vagy úgy jártunk, mint a szappan-
buborék eregetője?
Gömbölyded labdája már-már
szárnyra lelt – s mi lett belőle?

Ringatta tündéri testét
a résen sompolygó huzat –
s elnyelte a párolgó est,
mint rét köde alakodat.

Állok, gyermekkorom
buborékcsillag-eregetője.
Lidérces álmok közt leválsz
rólam, a szívem már pőre.

Egy hideg, nagy kéz pehelyként
felemel és – nosza! – elvet.
Ó, hogy szíved mélyén felhős
tükröt leltem – sose lelket!

Ne mutasd hát here tükröd
bozótjában sajgó arcom!
Találd ki, hogy sose voltam!
Hitesd el, hogy alszom, alszom.

Közös egünk árnyad vette.
Gyümölcseid elejtettem.
Mosolyaid aranyrácsú
kalitkáján kisettentem.

Tőled távol szép halál sem
kötöz homlokomra holdat.
A szél kacag: Amin más jár,
a rögöt vállaidon hordtad.

Alkonyat jön. Vállán a csönd.
Meg sem írom ezt a verset.
Mint a szappanbuborék, száll
a hold. Hideg téli est lett.

A szerelem sivatagán

Pernyeszín, lila s jajongó pírú árny
egymással táncol szökő ég alatt,
s hogy hegyek fölé toppant a homály,
zöld szemére szállt s ott lobbant el a nap.
Vörös, vad tavakká hullt a fény, és
dörgött a csend, mint földrázta falak.

Alá, miként a tündér perzsaszőnyeg
égő, korallos foltokkal teleszórt
hátán nyújtózva hever a tigris,
nyújtózott az egyre sűrűbb este s forrt
elsötétült ajkán a hívás. Láttam:
szívéből szakadt ki a telehold.

S didergett az én levetkőzött lelkem.
Ha nem is mentem, megmozdult a föld,
hajamban gonosz, éneklő virággal
mélyére omló hegy – fejem – szívére dőlt.
Mélyére omló hegy, pusztuló tető
kigyulladt csipkebokra is szívére dőlt.

Ha van porló kőben zengés, köré
illatos felhőként szálljon a moraj!
S ha maradt még szó, széthasadt számra
loppanó, nehéz és kormos lángu dal,
szívét, e bukott-angyalú oltárt,
takarja be levetett szárnyaival.

S míg áll az est csillagokra kifeszült
ponyvasátra s verdes a völgy szele,
hozzátapadtnak érzem tűzbe hullott
sorsom – sorsom csak egy lehet vele.
Tudom már, merre visz a szakadékos
út: vemhes nyár és vetélt ősz heve.

Megyünk, s a vörös, vad tavakba kandi
szivárvány lábujjhegyen belelép.
Majd leborulok lába elé hídnak,
hol zöld sebével ráng a szakadék,
hol kéklő szemét rányitó mélység
ölében a ködtakarta semmi ég.

Ránk les a rabló és aranya helyett
kék élű késpenge szájával kitép
ajkából néhány karmos-ború csókot,
néhány varázsos, sikoltó igét,
s kitépné, ha fakult-aranyú hajam
sűrű erdeje nem fedné szivét.

S hány keresztút hány rablója vár még!
De mint szél sodorta zsarát lángra gyúl,
tiszta vizek partján néha s percre
poklos szerelmünk gyümölcsös álma hull,
s akkor mohón szám csókolva tépi
szálló időnk leégő fáiról.

S csak megyünk tovább így, szívén fejemmel,
kalandok, vérmezők ezer kapuján.
Varázsát vesztve jön új s újabb este,
s már semmi sem vágyik csókjai után,
csak az én szám kiolthatatlan. Hűvös
ujjain szétporló, piros jajú szám.

Csak én vagyok kiolthatatlan! Számít,
ha minden úton százszor válni indult?
Ha csillagivó szája néma zár?
Bíbor tilalomjel? S hogy szíve nem nyúlt
álmaim után? Ha szavam, az őt
imádó, koldusok lelkében kondult,

mint éjszaka tűzvészben a megrepedt
harang – míg ő süket és néma maradt?
De egyszer megmutatta: „Nézd, a patak
túloldalán nyit az olajvirág!”
S ha egész életem zokogás marad,
e perc illatos füzére fonja át.

Lehet, hogy ő sem több, mint bárki, ő is
a mocsár bolygó tüzében tántorog.
Számomra ő már minden. Rajta túl,
Nap, madárházadhoz macska sompolyog.
Míg forr elsötétült ajkán a hívás
időn, téren át: meghalni nem fogok.

Hat durva vázlat Michelangelo alakja köré

1

Mi marad belőlem meg,
ha megtagadom arcod?
Hajolj fölém én versem,
keménymosolyú kardok,

ma éjjel kardok függnek
fönn a csillagok helyén.
Vajúdok, mint egy asszony.
Csak a kín, a kín enyém.

Ma éjjel szétszakít már
az undorodó élet.
Fekete gránit szád még
mondja nekem, hogy élek.

Egy őrült árny tart ide.
Vén ember. Néma. Közöny
mozdulatlan mohája
pihen a szemöldökön.

Felismerem s rettenek.
Kevély is tud hajlani.
Morajlást érzek s körül
árnyak zaját hallani.

Végzetes aranykígyó,
hegyeken siklik a fény.
Az éjben kardok függnek
fönn, a csillagok helyén.

2

Érzem most ujja bütykét.
A sarat és a márványt.
S vonaglok már, mint vad ló,
ha eltépi a pányvát.

Valaki úgy sikong itt
tömlöceim egyikén!
Valaki vad ököllel
kutat fakasztott szivén.

Valaki nagy, eszelős
szavakra gyulladt bennem.
Valaki lágy hajat tép,
víz árad sebesebben,

nagy, puha szirmokat tép,
húsevő virágokat,
s víz árad sebesebben,
hordja a tajtékokat,

valaki hahotázik:
Jézus Krisztus szeress meg!
S a lándzsák húsba vágnak,
húsba vágnak s nevetnek.

Valaki pörölyt emel,
iszonyú, merev vasfej.
Valahol árny üvöltöz,
hogy többé ne altass el.

3

Sikongjatok, hegedűk!
– Hát sikongd túl a Hangot! –
Vén volt már, s úgy akarta,
szóljon a kő, ha alkot.

Moccanjon Dávid ujja,
míg kezetek után nyúl.
A Vén e kézfogásról
álmodozott makacsul.

Úgy várta kínlódva és
magát taposva, mint ők,
a szótalan parasztok,
szőlőjükben a szőlőt.

S nem maradt, csak e rémes
álom: a meg-nem-váltott.
Tetemében tömlöcbe
zárt lelkemre találok.

Belezárta a kőbe.
Szegény, hisz hídnak szánta!
De az ember a tettben
nem lel csak önmagára.

Ember az alkotásban,
hogy lépne túl a Földön?
Jobban rab, mint a gépek
szárnya – hogyan repüljön?

4

Az Ő keze a föld volt.
S virág, ha fejet konyít.
Ő maga én, te, s mind, aki
valaha égre vonyít,

a csillagok felé, hogy
szakadjon Isten szive,
ha szelídebb börtönt ő
sem teremthetett ide!

Mert Ő volt a lázadás!
Iszonyú púp volt rajta.
Arca durva paraszté,
„gonosz, rabszolgafajta”.

Szemében olyan éhes
kívánság kiáltozott,
hogy ősapja lehetne
mindnek, ki elkárhozott.

S a púpja olyan kevély,
mint ezer király gőgje.
S mint keménymosolyú kard
az út kövén megtörve,

mint keménymosolyú kard
megtöretvén a porban,
darabokra hullt lelke
s dühöng a vak akolban,

aklában mellkasának,
mint márványba zárt szobrok
döngetik öklükkel a
csillámló, hideg poklot.

5

Kinek pártjára álljon?
Az Isten és az Ember
két tűzgerincen állott,
zárt, egymásra vak szemmel.

Csak felhők söpörték Őt.
Csak a kisdedek ringtak.
„Szeretők puha bölcső-
teste hogy alakíthat?”

Aki mindtől idegen,
talán a legjobb testvér.
Ki látta széthasítva
röptét a kikeletnél?

Ki látta kristályosult
üvegszemében önnön,
angyalkezek sújtotta
vágyát heverni földön?

Ő, ki mindig félreállt
zord homlokán a méccsel,
rabságodból hogy kitörj,
tengert választott széjjel.

A nyáj fölött megtárult
és tündökölt a mélység.
Hídnak dobta rá magát,
s csak az emberiségért.

Isten és az Ember állt.
És egymást meg sem látta.
Ő rándult csak, ha tiport rá
mind a kettő lába.

6

Fülünknek kedves ének,
ahogy megtörlek, látod,
oly baljóslatú a csönd,
oly tört, mi rajta rángott.

Ó, kell freskó a falnak,
és kell mítosz a népnek.
De mind be vagyunk zárva,
idő béklyója éget.

Bár határunk az Örök,
s terünk Végtelen talán –
ősibb igaz a gyermek:
nem lát túl az ég falán.

Nevessétek a jámbort,
ki kék üvegburát hitt
veszélyes csüngéssel
fölöttünk csillámlani itt,

én vállalom igazát.
A rossz foglyai vagyunk.
S nincs híd, se hús, se márvány,
amit Istenig rakunk.

Se szerelemmel telt méh.
Se halhatatlan halál.
Se keresztény, se pogány,
amire kínunk talál.

Ahogy a halálban
megvonagló rabszolga,
vállalhatom föl sorsom.
S állok, Mögé, a sorba.

Rossz voltam gyereknek

Életem eljátszottam.
Minden jót eljátszottam.
Akkor voltam a gonosz,
mikor jónak látszottam.

Miért nézzek tirátok
tagadni a világot?
Az arcomon, arcomon
ég, élet, a halálod.

Elég vagyok magamnak,
torkig elég lakatnak.
Felperzselt kisfiúfej,
e vállról lenyakazlak.

Égben van még muzsika,
csak kár érte esengned,
ha éjszaka, éjszaka
földrázó ágyúk rengnek,

s úgy nézek már, mint a sas
saját sorsomba vissza:
fiúarcom s a rémet –
véremet éppen issza!

mellkasomon a mancsa
épp áttöri a bordát! –
már együtt, egynek látom
haramiát és koncát.

S ha a múlt képet dob fel,
mint ár a virágokat,
szélvert fennsík képe lesz,
koporsót húznak lovak,

nyakukon fekete bojt
ficánkol – vagy a halál
(akkor még olyan rémes)
baglya bukdácsolva száll

a menet előtt egyre?
Kezem jeges liliom.
Arcom szelíd, mint a csönd,
de ha arcom fölnyitom,

vad, gonosz pofával üt
egy vásott kölyök belém.
Pirosrongyú lángokkal
cicomázta fel a fény.

És lobog és fintorog.
S elöl hullámzik a nyáj,
a zokogó rokonok,
a fátyolok, s annyi száj

gödrébe villog a rőt
gyertya lángja, ha süvít:
„Miurunk! Jézusunk! Bocsásd
meg szörnyű bűneit!”

S szóról szóra (én vagy ő?)
ezt gondoltad te szegény:
(Pirosrongyú lángokkal
cicomázott fel a fény.)

A koporsó párnáin
miért nem fekszik anyu?
Akarom, hogy ő legyen!
Halott. Fahéjszin hajú.

Akarom, hogy hugomat,
kit oly soká s úgy igért,
örökre zárja méhe
azt a csúnya lány-egért!

S visongjon a tömlöc
sikamló falain át,
hogy „szabadíts ki testvér!”
hogy „jöjj! fojtsuk meg anyát!”

Emberek között nem járt
többet szenvedett nő még.
Mégsem kívántam mást (ő
vagy én?) mint sírbadőltét.

Hogy (én) lehessek majd a
legszegényebb, legárvább!
Hűvös, lila köddel (őt)
bevonva este lássák,

míg fenn orgonaillat
úszik, mint angyalének,
s kapukban összesúgnak:
„Szólítsuk meg szegényet.”

A tűzhelyfényben vásott
énem angyallá hevül:
„Meghalt áldott anyácskám,
és olyan rossz egyedül!

Utánahalok most már,
néha rám néz a halál…”
A nagyanyák sírnak, és
arrébb kicsi Éva áll

lebiggyedt ajkkal, könnyes
szemeiben irgalom.
Sötéten mondom: „Játszhatsz
magadban a síromon!”

És akkor elfut, apró
mellei megremegnek,
görnyedve hordja buja
rügyét a szerelemnek.

…Tízéves voltam ekkor.
Kezem hideg liliom.
Ki nézhet szemembe majd,
ha arcomat fölnyitom?

Magasban

Kezem ügyében még a
Vajda János könyve van.
Kinyissam? „Csak pihenni!”
mondja ő is szótalan.

Könyv mélyén olvasatlan
váli csöndből jó karéj.
De szoknya surran s tudom,
már tükre előtt kész az éj.

Mint nyulánk, égő kanca
sötét párjára nevet,
vízbe csalja, nád közé,
de aki csak hiteget,

csak csalogat s köddé vál…
– barlang szája nyelte el?
ilyen vagy te öltelen
asszony-éj, ha vetkezel.

Ha piros sálad, mint a gyík
siklik térdeid között,
könnyes, fényes, lobogó
nagy szemed ha gúzsba köt,

épp mikor inged alól,
mint megváltó párnamély,
melled közül kibuggyan a
náladnál éjebb éj.

S tiszta hangján szól a csend:
„Aludj el… ó, semmi ez…”
De finom művű lábad – jaj –
rátipor és felemelsz,

míg vállam körül lassú,
fekete nyáj, csillagok,
(mint Anna körül a méh-
raj) időtlen imbolyog.

Ím, egy kis halál ez. Tán
próba. Közel a végzet.
Nem érek rá jó verset
írni – jó, ami kész lett.

Mert nem kívánom már az
Egyet. Értsen? Szeressen?
Ó, meredek a lázam
íve! Éltem, szerettem,

múlt idő ez már s teher,
melytől megszabadulván,
lázam sebesebb, mint fény
a kék szilvafa csúcsán.

Hátgerincen vonaglik,
sajdul már a pillanat,
hogy mint két hajló nyírre
kötözött test széthasad

(ott legalább ifjú zöldön
diadalmas vér lobog!),
majd széthasad a lélek
s énem! s nem vet több lobot

se vers, se csók, se álom.
Alszik ama Én már! Csak
sárga-kevélyen pondrók
lepik be derekamat,

csak rubintüzesen a
bábok lepkéi kelnek.
Fű nő. Tapadó moszat.
Naprendszerek. Szerelmek.

Mert csak a föld gazdagult!
Nyersanyag néhány torzó
szűz csípővonalára –
s csillogok, mint a porhó.

Most elmondhatnám én is,
hogy szivem békasó már.
Kit sólyma elhagyott, mit
ér magában a solymár?

Kit lelke elhagyott, mit
ér magában az ember?
Kinek pártjára álljak
meggyúló értelemmel?

Hisz poklod te vagy magad,
beláthatatlan tetem!
A rosszban itt valóban
egy a sárga láp s szemem

minden csillag-atomja:
sejtjeim s az ingovány.
Dögevő csőrén a fény,
s a fény naptüzü bokán.

S az édened – ha volt – csak
annyi, hogy benned rohant,
mint csillag az űrön át,
rejtélyes célú urad,

ó, a lélek, aki az
Istené! s majd egy vele,
míg veled egy csupán
a fák pajoros gyökere.

Omló rög – s ha kell, a fém
duzzadt ere hátadon
ömlik át évmilliók
alatt, s rád majd láva fon

vaskos, alvilági díszt
– hát nesze, nesze neked!
– Mit ér, ha nincs a szem már,
a szem, mi rája nevet?

A szem, amelyből néha
lelked gyúltan, mint a csók,
átölelt s magába zárt,
mint az együvé valót.

Menthetetlenül

…és azt álmodtam, hogy nem
vagyok már. Nem volt ez kép.
Füllel nem hallható zene
volt csak. Ez űzött Feléd.

Ó, mert Te voltál csak, kit
úgy kerestem! Szögbe-vert
két karom fénye s tört láb-
fejem fénye énekelt.

Zene, zene sikongott.
Örvénylő, diadalmas.
Mint gidára sas csapott –
bárányára a farkas.

Talán egy pillanatra,
mint fához ha fény tapad
s föld meleg rögéhez ér,
én megláttam szárnyamat

kiégett, foszló árnyként,
szálanként kitépve – vedd!
Kiégett hold, mint sarló
hulltam az égalj felett.

És hiába nyúltam ki
könyörögve, vágyva, hogy
anyám hűvös ujjai
könnyű pántja át ha fog –

leszakadt háza, holdja,
szánalom és értelem,
egyedül Te voltál én.
Sötéted a vizeken.

Egyedül Te voltál már,
tövisem ránk szomjazott.
Szívedig fúrta magát s
– kitéphetetlen vagyok! –

láttam gyerekszemekkel.
Aki sírásból ébred.
Ébredtem. S menthetetlen
a testem körém égett.

A Halálhoz

Mint földi tűz fénye fönn
a felhőn, meglobogtatod
ujjaid közt az estét.
Vagy már pallosod ragyog?

Az ablak szárnya tárva,
gomolyog be a sötét –
csípőmre kötözheted
örvnek sikos szövetét.

Rabszolga voltam én csak,
de annyi édes gyümölcs
hasadó gerezdjeit
vetette elém a föld,

hogy jöttöd virágok
és gyümölcsök közt talál.
Hamvaszthatod! – még rád is
vad kedvük tűzpora száll!

Emlékszem, egyszer kéklőn,
mint kék ég a ház körül,
feszült a hamvas szilva
bőre s feszült a mag belül,

húsa barna lett – később
ilyen volt a lányoké –
tündöklő-tisztán duzzadt
magja, mint az áldott méh,

s hol gyermekkézzel piros,
párolgó földbe szórtam,
a ház köré, mely rég nem
áll, ott ma már hajoltan

hordja termését az ág.
És lehet, hogy Anna is
gyermekével odajár.
Fönn a régi hangra friss

suhogással ing a fa
s míg Anna alszik s szeder
hajlong köré, ölébe
szelíden belehever –

de jó úgy aludnia!
– Szorításod meglazul?
Látod, jöttöd árnya is
gyümölccsel telt számra hull,

mert idillé vált minden,
s mint mézben tolvaj darázs,
fulladva tőle – mégis
telhetetlen éhem ráz:

még! még! még! édes a múlt!
Tudom, hogy hűs szobor mind.
Tudom, hogy én faragtam
Anna száját, kökörcsint,

hajába szőlőfürtöt,
s később gesztenyelombját
csípőjén Máriának,
selyempuhává combját,

tudom, hogy Máriát is
csak én faragtam – vihart
álmodtam rá – szakadék-
szívébe kagylómorajt,

mégis: mindennél több, ha
rejtett arcú angyalként
(vagy mint villám a tetőn)
rásújtja számra a fényt

és csókolom a párna árnyát,
árny ölében széthasadt
esőcseppes, tavaszi
szél ölelte szájakat!

Hát nyúlj ki utánam, vagy
felásom lelkem újra
s e fonnyadt füzér minden
magját elvetem! S új ha

lesz a lomb, a termés, le-
szaggatom majd újra csak!
s ágak érnek, hogy a föld
zöld sarába fonjanak!

Ó, nem lesz akkor más a
himnusz: anya, gyermeke
szilvalomb alatt alszik
– és nem bírsz velük te sem!

Vadrózsavers

Beleszerettem a vadrózsákba
ittas fejével ül most bennem is egy rózsa
duzzad és egyre éhes
s bolond nagy dolgok történnek velem

Először jött egy vihar és megkerült
rózsaszín lágy esőbe burkolt
azután jöttek gonosz emberek
markukban szög és kalapács
s úgy jártam rajtuk ki meg be
mint villanó napsugár a kulcslyukon

Végül most éjjel párnámra oson egy egér
s ha cincogni kezd oly édesdeden alszom
hogy szökőkút sugarát lebegtető szél ha ébreszt
harmatos fűben találom magam
merő harmat a párnám
mivel álmomban oly sokat nevettem
bajaimon

Szathmáry Gyurkának*

Gyurkám! Rosszkedved hessentse hamar
ez az együgyű kamilos strófa.
Belehajlik, nézd, a nőiszirom,
mintha ő is gondolatom volna.

Karcsú levele csupa zöld lándzsa.
Megvéd a gyötrelemtől egy percre.
Szelídül, illan a szél odakünn,
füttyög: mi lesz ez, tréfa-e, vers-e?

Magától születik ez a pár sor.
Mint kertmélybe illat, vakon vezet.
Hol batyuba kötöm átkos sorsom,
Dunába vetem a korlát felett.

Gyurkám, többé te se szomorkodjál,
mivel batyudat is kicipelve,
hídláb örvényébe csak bedobnám –
életed batyutlan múlva teljen.

* Szathmáry György (jegyzet)

Egy szőke katonalányra (Narcissa)*

Tudom, a tornyok vörhenyes zsarátja
hullott közétek csillagok helyett.
Asszonyi hullák tapadó hajába
hullott a csóva, halálos-meleg,
félvad katonák inaszakadt lába
tapodott iszamos aranyhajt, sebet.

De gyönge lábad nem húzta a vér-e,
a vér kövér sara csizmáidon?
Ha könnyű ujjad már tőröd tövére
gonoszul tapadt, hogy tőröd igyon,
és melled halovány, szelíd ívére
hímként, izzadt ujjal csapott az iszony!

Fekszel most, tíz évvel idősebb vagy már.
Fáradtabb, s titkoddal gyönyörűbb.
De nem értem, bárhogy mosolyogjál,
sisakra hogy cserélted kötötűd?!
Hogy nem látta senki barbár hadadnál:
nincs helye köztük, kit csak az öle fűt?!

Tíz éve izzik sebed a melleden.
Nézlek… Égnek az utak, ég hazám.
Megdől a Föld, mint egy szétoszló tetem,
kihullt fénnyel roskad az ég alám.
Szétfoszlott, haló rózsád a melleden,
sebed a mellemen piroslik bután.

„…Szöghajam odahajlik az agyaghoz.
Hugaim, nővéreim már óvnak.
Félholt testemre asszonykéz havat hoz,
testem fehér friss ágya a hónak.
Társaim görbén futnak a lovakhoz,
megroppant vállukon füstöl a haló nap…”

Szeretlek, s álmodom fölötted, látod.
Aludnál, de néha utánam lesel.
Szeretlek, mégis: arcom mért is látod? –
kérdezem egyre, s te csak esteledel.
Most nyár van, szép vagy, mint a virágok.
Mellkasod sebe rám vad mámort lehel.

Keserű, fojtó, mégis drága bor vagy.
Úgy szomjazom titkos testedre már!
Mint vadléptű hadfik, kik harcba hordtak,
a zászlót, vonnálak – vesztemre bár – ,
hogy lennél ékem, s takaró karodnak
gyűrűjén túl, tudnám, elestem vár.

* Narcissa (jegyzet)

Az elvarázsolt Paradicsom

(P. J-nak, a thai császár udvari festőjének)

…és egyszer csak egy nagy harang,
ólom színű, tompán csendülő
ereszkedett fölém. Bizony,
ez volt az est. Előttem pár gyertya gyúlt.

Ó, a gyertyák, mint megvakult
denevér csapódtak a kapu
szurokszín rácsaira! Én is
lomha repüléssel vetődtem alá.

Kint nagy, ivó szemével vár a Hajnal.
De a kapu zárva!
S az Ádámot kiűző angyal pallosa
most lobogva állja utam.

Aki összeragasztja

Ököllel valaki belevágott.
Máriaüveg
a gót, a felkiáltó csúcsú ívben
tornyosuló tető alatt,
tigris-szobrok,
rideg vének
között az ablakon.
Mint szabaduló fehér vadlúd
(egy pillanat és kiröpül!)
elsöpri a szárnyaival
a sűrűn eső holdsugárt.
Valaki ököllel belevágott.
S mint üvegfestmény,
szétszakad
üvegcserépre,
kéklő szilánkra.
Íme: elátkozott Pünkösd
néma lángnyelvei.

Csorba és kancsal derengéssel,
tó mosolyával,
amelyből szürke facsonkok merednek föl,
vize méreg,
élete halál.
Rossz Pünkösd
hulló, gonosz virágai.
Fölöttük lappang a tettes árnya még.
Mint Putifárné
arca ittas gödreiből
(azok a máksziromba süppedt gödröcskék!)
a levetkőzött,
erős éjszakák
nagy,
kábító,
telhetetlen szemmel
Józsefre meredtek,
s buján neszezve
megnyittatták térde
szédítő-mély szögét.
Ilyen arcátlanok
az üvegcserepek!
Rossz Pünkösd adta,
rajtuk a tett árnya még,
hogy széthullott,
széthullott,
széthullott
az Egy ezerre.
Részre.

Némaságuk
az első androgén hívó szava,
akit az Isten szétszabott.
Némaságuk a körében kerengő
eszelős nászmuzsikája,
aki kifordult
a teleholdfényű asszonyi mellek
szélfogó, lágy menedékéből
(remegő markából
így kizuhant a Föld!),
aki kifordult a Teleholdfényű
ágyát, lugasát
kínáló karjaiból
(s reszkető lelkét
fekete szilaj vonalakkal
beszőtte a magány,
mint freskót a repedések).
Jelek a Gyehennából.
Zár nélküli kulcsok.
Állatok szeméből az éhség.
Dániel szava,
akit felfaltak az oroszlánok.
Jónás káromkodása,
akit elnyelt,
megemésztett a hal.
Az öngyilkosé,
aki azt állította magáról,
Jézus.

Festett üveg.
Ököllel
valaki belevágott.
Egy kő-tüzű szemecske:
Anna szája volt?
A fehér:
Tűzberek fölött a hó?
A vörös:
Csak nem egy szem kukorica?
(Amit két ujja között tartott:
moccanó árnyak közé
besütött a tűzbereki hó,
száján tündökölni kezdett a fény íve,
vonagló arany éllel
zendült néma szája,
Anna,
Isten kisujja,
elefántcsont ékű hegedű,
első szerelmem muzsikája.)

Hordjátok eggyé
a széthullt darabokat!
Talán már itt jár,
árnyéka e szomorú beszédre esik,
aki majd összeragasztja,
eggyéforrasztja,
megtisztítja,
megszenteli.

Elvadultság, magányosság vádjaival…

Elvadultság, magányosság vádjaival
bújom az erdőt a század vadjaival.

A század vadjaitól is külön, magam,
hol a sűrű legsebesebb csapása van.

Ösvényem végén néha mégis észrevesz
egy társam, s: – bálvánnyá meredsz, szétrepedsz! –

riadok rá facsaró gúnnyal. De volt már,
hogy együtt lépkedett velem és a zsoltár

oly egybehangzó énekkel repült égnek,
ahogy tűzvészben a tornyok együtt égnek.

Találkozom-e még velük? Én nem tudom.
Megáll szemük majd, mint rozsdás pléhkrisztuson,

rajtam is? Hogyan, ha gyertyáim magamba
szórják aranyukat. Hosszú az éj mancsa,

majd kinyúl utánam s akkor is cirogat,
ha vakító-zölden döfik már szárukat

égbe a palánták. De nem! Nem! Terek
diadalívei tartják már lelkemet,

s karcsú gyermekek a diadalív alatt.
S könnyű lábuk előtt a szétfutó utak,

szobros hidak s harangot hordó kupolák.
S megcsókolom szájuk hasadt kehelysorát,

és pünkösdi lángként szétvetvén magamat,
betöltöm méhük, csípőjük, és vállamat

és karomat köréjük fonva, mint ezer hegy –
erdők vadjára bennem ki ismerhet?

Az utolsó öröm

Fény, szép, szelíd lény, Isten mosolya,
arany meleg, égess a magányban!
Sok kövem közé nap se jut soha,
nagy telem alá rejtőzött szárnyam.
Fagyva ne érjen halál sompolya!
Búvik a vég jégcsapú szakállban.

Számon ne kérd, mi tett ily hideggé.
Rózsaszín lapja is van a kőnek,
ha fény ölel éjt asszonyi reggé
s rá vetkőződő sugarak dőlnek.
Haj, csak rózsák színével mart sebbé
forrott csókja rajtam az időnek.

De jön a Csönd az ő meséivel.
Bohó! Hol maradt Tűzberek bája?
Hol egy sötét erdő árnya ível
gyémánt havába rejtőző tájra,
s kamaszkorod téli regéivel
szökött szerelmed szép vadlibája.

Utolsó órán jön a jóbarát:
mert jó Csönd, a költészetet hozza.
Fény, arany lény, míg nyílik a világ,
zsendülő versek sorát lapozza.
(Azúr tengerre ring így jéghegy át,
s a zord magányt déli szél orozza.)

S míg úszik a jéghegy élő habon,
s muzsikája zendül a mélyben,
az ember bús, bolond maszkját hagyom,
hagyom az ős óceán ölében.
És úgy csügg az öröm kitárt karon,
mint csillagfürt az éj szőlőjében,

Álom – s igazabb minden valónál.
A vers: felejtés – kagylón kelt tavasz.
Szívetek mérgedt lombján haló ág:
utolsó jel… A jégbe fagyott gaz
síkjain, ha ijedt fényszál kószál,
selymén hajnalok pírja, hamva az.

Elhulló nyarak tüze, ha havaz.
Fény, mi ónos esők pásztáin szállt.
A ház… A kert… A nagymama… S a vas-
kerék alatt alkony árnya hintált.
Nyúlt, nyúlt az árnyék, libbenő magas,
hogy bután hökkenjen meg a sírnál.

Aztán a sírból nagy, nagy zene szólt,
s anyámat vitték roskadó gyászban.
Nem állta, ahogy rögre, rög hajolt,
átkuk zúgták minden dobbanásban.
S rá morajló koporsó válaszolt.
S lila ágyán szelíd nagyapám van.

Ősi szerelmet gágogó libák,
míg húztak a temető fölött el,
s lobbantak fáklyák, betegek, lilák,
bennem valami akkor törött el,
s ijedtem akkor, kisgyerek, virág,
mit tegyek majd azzal a töröttel?

Most, hogy a föld hűlni kezd alattam,
csak most tudom: egy üvegkapu volt.
Túl tenger. S azóta szakadatlan
tenger tör át az üvegkapuból.
S már dehogy bánom, hogy leszakadtan
csügg kapuszárny és üveg kapubolt.

„Vagy ki tudja? Tán ez is gúny nálad?”
int a Csönd. „Ez az üvegkapurím.
Délről a jéghegy Északnak szállhat,
hol nem kísért Nap tüzes hajóin.
Hol csak a jégbazilikák várnak.
Jegyesed legyen jeges jajú kín!”

Örömöm! Ki akar kifosztani?
Most jönnek el csak a legszebb szépek!
Mikor fárad az ősz piroslani,
piros partjában lesz a tó mélyebb.
S fehérebb a hattyú, ha sóhajnyi
szárnyára a rétek köde lépett.

Csak, hogy tűnt, nyílik bűve a percnek.
Anyám öreg szemére gondolok:
égő lányszemekben nyílnak-e szebb,
érintetlen tűzben a jázminok?
Mi nagyobb? Muzsikánk, vagy hogy csend lett,
hulló dallamát hordó csend nagyobb?

Alszom

Kagyló páncélján naplemente.
Alszom. Tarka búgócsiga ring.
Látod, a kislány kacag, amint
eldől s kiszáll a hangja pengve.

Csípődön hull talán az est le.
Árvíz-magány süt a szemedből.
Szeress még! Ne rebbentsd kezed föl.
Ne félj, pacsirta szól csak messze.

Hogy lélekharang? S vinné lelked?
Hallod? A búgócsiga táncol.
Álmomban itt vagy. Velem játszol.
S búgócsigám lebegve kerget.