Hat durva vázlat Michelangelo alakja köré

1

Mi marad belőlem meg,
ha megtagadom arcod?
Hajolj fölém én versem,
keménymosolyú kardok,

ma éjjel kardok függnek
fönn a csillagok helyén.
Vajúdok, mint egy asszony.
Csak a kín, a kín enyém.

Ma éjjel szétszakít már
az undorodó élet.
Fekete gránit szád még
mondja nekem, hogy élek.

Egy őrült árny tart ide.
Vén ember. Néma. Közöny
mozdulatlan mohája
pihen a szemöldökön.

Felismerem s rettenek.
Kevély is tud hajlani.
Morajlást érzek s körül
árnyak zaját hallani.

Végzetes aranykígyó,
hegyeken siklik a fény.
Az éjben kardok függnek
fönn, a csillagok helyén.

2

Érzem most ujja bütykét.
A sarat és a márványt.
S vonaglok már, mint vad ló,
ha eltépi a pányvát.

Valaki úgy sikong itt
tömlöceim egyikén!
Valaki vad ököllel
kutat fakasztott szivén.

Valaki nagy, eszelős
szavakra gyulladt bennem.
Valaki lágy hajat tép,
víz árad sebesebben,

nagy, puha szirmokat tép,
húsevő virágokat,
s víz árad sebesebben,
hordja a tajtékokat,

valaki hahotázik:
Jézus Krisztus szeress meg!
S a lándzsák húsba vágnak,
húsba vágnak s nevetnek.

Valaki pörölyt emel,
iszonyú, merev vasfej.
Valahol árny üvöltöz,
hogy többé ne altass el.

3

Sikongjatok, hegedűk!
– Hát sikongd túl a Hangot! –
Vén volt már, s úgy akarta,
szóljon a kő, ha alkot.

Moccanjon Dávid ujja,
míg kezetek után nyúl.
A Vén e kézfogásról
álmodozott makacsul.

Úgy várta kínlódva és
magát taposva, mint ők,
a szótalan parasztok,
szőlőjükben a szőlőt.

S nem maradt, csak e rémes
álom: a meg-nem-váltott.
Tetemében tömlöcbe
zárt lelkemre találok.

Belezárta a kőbe.
Szegény, hisz hídnak szánta!
De az ember a tettben
nem lel csak önmagára.

Ember az alkotásban,
hogy lépne túl a Földön?
Jobban rab, mint a gépek
szárnya – hogyan repüljön?

4

Az Ő keze a föld volt.
S virág, ha fejet konyít.
Ő maga én, te, s mind, aki
valaha égre vonyít,

a csillagok felé, hogy
szakadjon Isten szive,
ha szelídebb börtönt ő
sem teremthetett ide!

Mert Ő volt a lázadás!
Iszonyú púp volt rajta.
Arca durva paraszté,
„gonosz, rabszolgafajta”.

Szemében olyan éhes
kívánság kiáltozott,
hogy ősapja lehetne
mindnek, ki elkárhozott.

S a púpja olyan kevély,
mint ezer király gőgje.
S mint keménymosolyú kard
az út kövén megtörve,

mint keménymosolyú kard
megtöretvén a porban,
darabokra hullt lelke
s dühöng a vak akolban,

aklában mellkasának,
mint márványba zárt szobrok
döngetik öklükkel a
csillámló, hideg poklot.

5

Kinek pártjára álljon?
Az Isten és az Ember
két tűzgerincen állott,
zárt, egymásra vak szemmel.

Csak felhők söpörték Őt.
Csak a kisdedek ringtak.
„Szeretők puha bölcső-
teste hogy alakíthat?”

Aki mindtől idegen,
talán a legjobb testvér.
Ki látta széthasítva
röptét a kikeletnél?

Ki látta kristályosult
üvegszemében önnön,
angyalkezek sújtotta
vágyát heverni földön?

Ő, ki mindig félreállt
zord homlokán a méccsel,
rabságodból hogy kitörj,
tengert választott széjjel.

A nyáj fölött megtárult
és tündökölt a mélység.
Hídnak dobta rá magát,
s csak az emberiségért.

Isten és az Ember állt.
És egymást meg sem látta.
Ő rándult csak, ha tiport rá
mind a kettő lába.

6

Fülünknek kedves ének,
ahogy megtörlek, látod,
oly baljóslatú a csönd,
oly tört, mi rajta rángott.

Ó, kell freskó a falnak,
és kell mítosz a népnek.
De mind be vagyunk zárva,
idő béklyója éget.

Bár határunk az Örök,
s terünk Végtelen talán –
ősibb igaz a gyermek:
nem lát túl az ég falán.

Nevessétek a jámbort,
ki kék üvegburát hitt
veszélyes csüngéssel
fölöttünk csillámlani itt,

én vállalom igazát.
A rossz foglyai vagyunk.
S nincs híd, se hús, se márvány,
amit Istenig rakunk.

Se szerelemmel telt méh.
Se halhatatlan halál.
Se keresztény, se pogány,
amire kínunk talál.

Ahogy a halálban
megvonagló rabszolga,
vállalhatom föl sorsom.
S állok, Mögé, a sorba.