„Nem volt még ilyen sűrű az erdő.
Villámok eleven kígyója még nem lobbant ennyi fán.
Remeg piros, bordó, karmazsin színű ágyam.
Fehér, beteg Abelard jön, jön hozzám lován.

Eszelős, szép oroszlánkehelyben ring a könnye,
és helyette ott virág s a könny, a könny kacag.
S én – örömök zengő harangteste, én, én,
már tilos, édes ölének tárom derekamat.

És mégis, ajkadon feketedjem meg, mint a virágok,
mikor füttyös, durva suhanc, a szél,
lombtalan, fekete csontját mutató erdőn, ki-
száradt, megtörött bokájukra lép.

Jöjj édes, fehér, lányos Abelard!
Majd eltakarom az ért gyümölcsű éveket előled.
S egy éjjel, ha vérrel festett óránk már lejár,
meddő, kiégett testünk fölé boldog szárnyak nőnek.”