„Ha a nőnek teste volt csak
– lángnyelvek közt hancúzz, állat! –
kilendült a szemöldökfa,
rikoltott a vörös kakas,
felgyújtottam rá a házat.

Koponyáját, a fehéret
szárnyast-riasztó haraggal
löktem a füstölgő égnek,
míg lehullt az est ijedten
s megteltem rémes magammal.

A gyermekünk, kis pitypalatty,
üvöltve nyalta föl a vért,
szirmos ujjával makacsul
átfonta kihűlt melleit,
lenyúltam hát a gyerekért.

Az az éj égett csípőn, mely
homályt gyilkosokra szór.
Rándultak roppant vállaim,
s felvágtam őt, hogy mi terem
a rózsás húsban, hány pokol?

Itt, a Végzet ujja lássék,
a szörnyű tettben értelem.
Felfaltam a jövő időt.
Sáros hússal, íme halott.
Rajta át vezetsz, Végtelen.”