Hét görög húgom fehér szíjú saruja lefoszlott,
tapadó, meleg, jópuha talpuk csípőmet éri.
Széltapintású lábujjuk mellkasom somogyi dombján fut,
barna bozót csapzott csigákban göndörül lábujj-közükbe,
barnul ott mélyen a gálosfai erdő.
Fölöttünk felleges, holdas júniusi mennybolt.
Ó, ez csak muzsika! Ártatlan
gyermeki álom hét görög leányról.
Mert kifehérültünk olajvirágként, ha sárga
hímporát könnyelmű örömmel kiszórta magából.
Kifakult szemünkön vihar tajték-hályoga terjed.
Sziklaívként meredő szánknak nincs több mosolya.
Csavargók tapogatnak körül. Széthasadt
gallérredők alól nyüszít bozontos kutyájuk.
Hosszú, őszülő kutyaszőr tele van bogánccsal,
tapadó tekintet tetűpetével.
Jön velük a rossz hír, tűnyelvű hazugság,
gyanú és egyéb vad.
„Szeretőd kezében méregpoharat találtak.”
„Én neveddel álltam elébe – ő búgócsigázott.
Fölmagzó kígyósziszben derékig merülve buborékot fújt.
Rád azt mondta: levet magáról,
mint öngyilkos, szikláról a testét.”
A harmadik kórházban látta őt, fehér
spanyolfal tilalmas csapdája fonódott köréje,
s nyugodalmas kényelemmel kötögetett
ágya szegélyén a Halál.
Csavargó rosszak, elég volt! Én húgaim hívom,
hét görög lányok játsszanak énvelem,
kagylók csönd-járataiba osszák szét hangom,
szívverésemmel gyűrűzzék meg a kócsagokat.
Mellém, arany homokba ássanak.
Szelíd szájuk megmondja, hol vagyok.