Csapzott ködmön – nem melegít,
csak eltakar a téli fény,
de melegebb, de sugárzóbb
szerelmet fonhatnál körém!

Vagy úgy jártunk, mint a szappan-
buborék eregetője?
Gömbölyded labdája már-már
szárnyra lelt – s mi lett belőle?

Ringatta tündéri testét
a résen sompolygó huzat –
s elnyelte a párolgó est,
mint rét köde alakodat.

Állok, gyermekkorom
buborékcsillag-eregetője.
Lidérces álmok közt leválsz
rólam, a szívem már pőre.

Egy hideg, nagy kéz pehelyként
felemel és – nosza! – elvet.
Ó, hogy szíved mélyén felhős
tükröt leltem – sose lelket!

Ne mutasd hát here tükröd
bozótjában sajgó arcom!
Találd ki, hogy sose voltam!
Hitesd el, hogy alszom, alszom.

Közös egünk árnyad vette.
Gyümölcseid elejtettem.
Mosolyaid aranyrácsú
kalitkáján kisettentem.

Tőled távol szép halál sem
kötöz homlokomra holdat.
A szél kacag: Amin más jár,
a rögöt vállaidon hordtad.

Alkonyat jön. Vállán a csönd.
Meg sem írom ezt a verset.
Mint a szappanbuborék, száll
a hold. Hideg téli est lett.