Az egész pincében egyes-egyedül.
Öt kihűlt, fehér, néma kazán,
öt kutyává szelidült néma tigris
leskel lapulva, sunyítva rám.

S kong a bolt és döng a lépés, és gyűrném
makacsul a fenevad időt.
(Lesnek kihullott évek tigrisei,
vadak, az állatszeliditőt.)

A sarokban kampó, kötél és hurok.
Rám mered, míg hátul felröpül
– szinte érzem – puha mancsból a karom,
tigriseim karmolnak körül.

A sarokban kampó, kötél és hurok.
Imádatos szent szerszámai
annak, ki nem jámborrá aszalódva
– ép szívvel akar fölszállani.

Nézem. S mint gyermek, ki önmagával
szeretkezik, fölháborító,
s annyira kívánt és bűntelen tett, rád-
forrni gyermekké tevő bitó!

S így, közel az imához, de a tettől
messze, jaj, messzire szegény,
tudom, nyakamba kéne vetnem s ezzel
nem érhet fel semmi költemény.

Tudom, hogy az irtózat alján a mély
tele bennem gyönyörködéssel,
hogy milyen kimondhatatlanul erős,
aki saját keze közt ég el!

Tudom, a halál: gyermek. S megvet minden
okoskodást. Kötél és hurok.
S bár volnék oly ostoba, mint a hős, ki
ostoba, de meghalni tudott.