Északon a szőlő fehér már.
Közepéből egy anyó elém áll.
Míg a táj karácsonyi rajz lett,
földszínű, meleg
szoknyában olyan ott,
mintha temetőből lépett volna
a kék, madárpelyhű hóra
egy jószívű halott.

Jézusnak hoz tán jómeleg
báránybundájú bekecset.

Egy esztendő Márianosztrán…
Szép, szeplőtlen Katolikus Mária,
míg dudál a szél,
mint sivatagban rőt oroszlán,
rejtené gyermekétől,
mi az, ami fájna.

A szomszéd templomban él tehát Jézus.
Öt napja már! Rólunk mit sem tud még.
Örülhetünk: még édes az anyatejtől szája.
Vágyódhatunk: ó, ha én is csak ennyit tudnék.

Olykor tót dalocskák zsolozsmája hallik.
Mária mossa lábát benne.
Hát, csak ne érje a földnek szele se,
tiszteljük illendőn, örvendezve.

Itt hozzászoktunk a más öröméhez.
Félteni őt,
mert nekünk nincs már féltenivalónk.
A földön porcukor a hó – majdnem édes.

Egyszer majd Jézus nagy fiú lesz.
Jó lesz, szép lesz.
Bár megveszünk addig,
s poklokról száll majd vad imádatunk.