„Szervusz, Kamil!”, mondja még
s a nehéz ajtó döngve bezárul.
Csak a sikoly, a búcsú rebben itt
alacsonyan, fecskeként.
„Szervusz, Kamil!”, hallgatom.
Egy óra telt? Száz óra múlt? Érzem:
görcsösen szorít: nem szakadna!
Majd ágyam neki adom,
kortynyi vizem, falatnyi kenyérkém,
gúnyám – s ha lesz majd – asszonyom.
S kisfiam, ha félve felriad,
tudom: ő lovagoltatta térdén.