Most balomon helyetted éj ül.
Nem mondod együgyű mesédet.
Hogy boglyatőn holdsarló kékült,
az öledbe hullt és megégett.

A szénába temetted aztán.
S hogy vállaidra csapó szárnnyal
mikor ittas pacsirta szédült,
szívedből tört fel a madárdal.

Édes, alvó süvege az égnek
dalodtól meg fog most repedni.
S ömlik tiktakoló szívedből rám
a titkos, szénaboglya semmi.